Ketten kellettek hozzám, kettő, mely ugyanabból az alapból vette fel erejét.
Még sosem láttam ilyen élesen, délcegen, kiegyenesedve Apám és Anyám, mint a festményemen. Az élőt és a már eltávozottat. Végre megcáfolhatatlan megtartó erőmmé lettek, ám ehhez le kellett törölnöm eddig ismert formájukat a tábláról. Teljes alakváltoztatásra volt szükségem. Tört fehér, kecses, sokat tűrő és sokaknak enyhet adó épületté lettek, hogy belőlük bukkanjak fel én is kettőként, s helyet adhassak a harmadiknak.
Akár hívhatom őket a tihanyi apátság egymást őrző tornyainak is. Anyám és Apám, megingathatatlan pilléreim, melyek fölé emelkedhetek. Akár hívhatom a harmadikat tihanyi visszhangnak. Akár.. És ebben a ketté tört formámban egyszerre jelenhetek meg éjszakai égként, de szarvasként is, de lehetek nap és hold is, egyszerre déli tizenkét óra és éjfél is.
Ám nem tudok magammal találkozni, ha nincs ez a harmadik, ez a semmiből a semmi felé tartó hang, mely eddig a tihanyi domb és az apátság fala között cikázott fel és alá szüntelen.
Hála Anyámnak és Apámnak megtoldhattam magammal a kupolákat. Maga fölé emelkedhetett az apátság, és most már ha elkiáltom bánatom és örömöm a dombról, bizony nem csapódik a falnak a visszhangom, hanem szárnyalhat tovább, hisz rajtam könnyen hatol át. Kiszabadulhat nem kell többé visszajönnie már.
