Nem is tánc volt ez csupán, hanem az érintés eredeti minőségébe való visszahelyezése. Az emberi mozdulatok visszakísérésének vágya egészen a forrásig, ahol már csak egyetlen okból használjuk a kezet, a lábat, a nyakat, hogy nyújtózkodjunk, odaforduljunk, megérinteni vágyjuk az ittlétünk hőn áhított, de soha el nem érhető célját, amit kimondani nem lehet.
A Pina Bausch-i színház mozgássá vált ima volt, melyben minden egyes táncos legártatlanabb arcát kellett, hogy megmutassa, és a színpad pedig nem újabb jelmezek felvételének helyszíne, hanem a lemeztelenedésé. Egy a világtól megvédett tér, ahol viselkedhettél úgy, mint a “mennyországban”, ahol biztos lehetsz benne, hogy szeretnek.
Miközben meg egy szigorú, fegyelmezett és rendkívüli kitartást kérő műhely, mert mindez elengedhetetlen feltétele volt a legnagyobb munkának, hogy a művészet segítségével aranyat köpüljünk a személyből. Egy amúgy rettentő fájdalmas és brutális tér is, nem hiába mondta sokszor Pina, hogy egy bemutató után mindig eldöntötte, soha többet, mert ezt a tüzet, ami kiégeti a valótlanságunkat, bizony aligha lehet elviselni emberként.
Mert ez fáj, ez kínoz, ez a legtöbbet követeli tőlünk, hogy egy megismerhetetlen célért adjunk fel mindent. Ráadásul úgy, hogy a színpadi előadás végül is csak a forgács volt, és a kész mű láthatatlan maradt. Nem lettünk boldogabbak, sikeresebbek, sőt inkább csak fogytunk, tűntünk el, mert a jutalom, amit érte kapunk már nem a személy része volt, az a túlparton maradt.
Brutális, embert próbáló szádhana, a valóság felé tett gyakorlás volt ez a tánc.
Amit kicsiben, egy fehér selymen kísérletezgetve átélek én is, mert azt csak én tudom, hány tervezőóra és kínlódó éjszaka az, amíg megszületik egy festmény. Én csak színekkel és formákkal játszom, és ha rontok csak én sérülök, de Pina színháza egy az életbe kifeszített kép volt, ahol az egyes formák emberi életek, és ő nem csak tervezőasztal felett kísérletezgetett a legnagyobb művel, hanem élesben vérrel, hússal “játszott”.
Igen, a művészet nagyon de nagyon veszélyes dolog, és amikor a hatvannyolc éves Pina megismerte a rettentő orvosi diagnózist, talán öt nap alatt jó volt elmenekülni innen.
Végre megkapta a kilépőpapírt, hogy eltáncolhasson az ismeretlenbe a jutalomért, ami ezért a sok küzdelemért várja valahol..
Mert elég volt, többet nem bírok el, elhasználtam, isten dicsőítésére felhasználtam az életemet. Nem maradt semmim.
