Egy rettentő napon a nő vezette ki az embert az édenből, és majd egy fényességes jövendőben ő fogja megmutatni a visszafelé vezető utat is, hisz csak ő ismeri azt. A férfi nem tett mást, mint fejét lehajtva baktatott szörnyű végzete után, ami az emberi sors.
Ám a visszafelé vezető úthoz a nőnek szüksége lenne eredendő erejére, melyhez elsőként a társai közötti szövetséget kellene megtisztítania, megerősíteni majd megszentelnie.
Felismerni a nőben a húgot, a nővért, és végképp félredobni a férfiak körüli versengést. S végre felfogni, nő a férfit soha el nem érheti, csak társaival együtt körbetáncolhatja az urát.
A történelmünk felszíne férfivértől és mocsoktól szennyes. De mi ez ahhoz a bűnhöz és gyalázathoz képest, amit az évák követtek el egymás ellen, akik nem karddal, ágyúval, hanem érzéseikkel, szavaikkal gyilkolnak. S míg a puska csak a testet pusztítja el, a női szó képes a lelket is összeroncsolni.
Bűnbánó zarándokútra indultam hát egy személyben az összes nő helyett, egészen a Szentföldig jutottam.
Ott felnézve az égre végre nyilvánvaló lett, a betlehemi csillag, mely a megváltás reménye, hosszú évszázadok óta minden éjjel, sőt napközben is ragyog.
Követnem kell csak a fénysávot, melyet rám rajzolt, és áthaladni az összes fájdalmon, és végre felfedezni, a nők elutasító gesztusai, rám csapódó ajtajai nem is léteznek. Mind csak káprázat.
Ott állva rájöttem, rég nem hiszek semmilyen kívülről jövő megváltástörténetben, így eldöntöttem, a biztonság kedvéért akkor most gyorsan megváltom önmagam.
És ennek örömére elszívtam magammal, mint a rám nézve legveszélyesebb nővel, egy békepipát.
