Rólam

Somogyi Réka vagyok, 1974-ben születtem Budapesten, német-svéd szakon végeztem, az irodalom felől érkezem a képzőművészetbe. 1996 óta festek selyemre, festészeti képzésben Németországban, Ingrid Zeelau művésznő stúdiójában vettem részt, ahol leginkább csak a technikai tudást sajátítottam el, azóta alapvetően egymagam, független alkotóként haladok.

Munkámban konzekvensen egy technikát használok, ahol kontúrral rajzolom elő a látványt és festem ki az így elhatárolt részeket. Egységesen szinte mindig ugyanakkora felületre alkotok, noha léteztek megrendelésre készített nagyobb – két és háromméteres – festmények, ám a mivel a selymet vízszintesen kell festeni, nehogy lecsorogjon, így maximum másfél méter szélesség az, amit felülről átérek.

…a képek kapcsán

Embernek lenni inkább kín, mint boldogság, a bennünk lévő teljesség egyszerűen nem érezheti jól magát egy ketté tört világban. Ám amikor festek, igyekszem e duális léten túlra emelni a perceim, és bármily fájdalmas is legyen a kettő az életben, mire az a vászonra, jelen esetben selyemre kerül már  megszabadul e törés okozta sérülésektől. A képek az élet részei persze, de mire elkészül a mű, mire végre megpihenhet a látvány a felületen, addigra kivonódik belőlük az idő, a történetek megszabadulnak sűrű, anyagi, a jelenségeket egymástól elválasztó jellegüktől. Átkerülnek egy elképzelt örökkévalóságba, reményt adnak, hogy élni ezért a célért mégis érdemes. Így ebben a formájukban a képek végül is úttá, meg merem kockáztatni lépcsősorrá válnak alkotója előtt ezen elképzelt/elképzelhetetlen gyönyörűség felé. Minden egyes vonal, ami megjelenik a selymen és minden ecsetvonás gyakorlat a történetébe zárt ember számára szabadsága felé, a művészet ebben a formájában egy az életnél nagyobb cél alá van rendelve.

Festészetem napló jellegű. Történetiem mellett krónikásként állok, és jegyzem fel, ami megesik velem. A festmények elsődleges ismérve, hogy egy női történetből indulnak ki, de mivel a nemünk sem más, mint egy felszíni burok, így a képek is csak kívülről, a szín, a forma szintjén nőiesek. Leginkább csak egy emberről szólnak, aki ugyanúgy, mint itt sokan mások elhitte azt a tényt, hogy a világtól és a társaitól különálló létező, ám egy váratlan megtapasztalás után, egy pillanat alatt lett semmivé ezen öröksége. A világ, mint vászon felszakadt, melyen túl felcsillant egy nagyon ismerős, otthonos tér. Természetesen a kapzsi én birtokolni akarta az élményt, így ez a csoda megtapasztalássá lett csupán, ám azóta életemnek egyetlen gyakorlata van, mely e megismert teljesség újraélése és tartóssá tétele.

A képekhez életem transzparenciáját teszem hozzá, alapállásom szerint csak az a mű számít és bír valódi érvénnyel, melyet az alkotó hozott anyagból készít. Az alkotás során megjelenő érzés, szándék a kép láthatatlan alapja, és a néző elsősorban és először ezzel az “erőtérrel” találkozik öntudatlan, és csak utána kezdi el felfedezni a látványt. Éppen ezért órási felelősségem van nekem is, mit is festek bele egy-egy képbe, mivel sározom be vagy inkább remélem világítom át a nézőjét.