Média és Könyvek

Árapály-Tengermadár (2007)

2006 őszének egyik délutánján eldöntöttük Danka Miklóssal, az Ursus Libris Kiadó vezetőjével, hogy megjelentetünk egy könyvet a képeimből. Miki régi jó barátom, már az első ecsetvonásaimtól kezdve figyelte munkámat.

Aztán 2007 februárjában, pont, amikor a könyv tipográfusát kerestük, megismertem Forrai Ferencet, aki megtervezte – grafika, tipográfia – a könyvet.
Majd 2007 novemberében megjelent az Ursus Libris Kiadó gondozásában az Árapály-Tengermadár című album.

A könyv ötven – 2003 és 2007 között festett – képemet tartalmazza. Az első két részhez Zalai Károly írt meseszerű történeteket. A harmadik részt én írtam, mely közel másfél évem naplószerű feldolgozása, képi nyelvre fordítása.

Inkább ugrok egy hátraszaltót (2011)

A torinói ló című film közben a Teremtés első napja felé utaztam, sőt a látvány eljuttatott azon is túlra, ahol a fény születik, vagyis visszafelé nézve kihuny. A film után napokig csak feketére festettem egy vásznat, majd ugrottam egy hátraszaltót, én, akit sosem teremtettek.

A könyv címadó képét Tarr Béla: A torinói ló c. filmje inspirálta. A kötet 50 darab, 2009 óta készült festményemet mutatja be, általam írt szövegekkel “illusztrálva”. Kis példányszámban, digitális nyomdatechnikával, exkluzív kivitelben készült el, minden egyes példányt sorszámmal és dedikációval láttam el.

Piroska nem tér le az útról (2016)

Az Ursus Libris Kiadó gondozásában jelent meg harmadik albumom, amely 53 festményt tartalmaz, az őket illusztráló rövid írásokkal. A kötet kétnyelvű, egyszerre olvasható magyarul és angolul is.

A könyv kronologikus, ahol mint krónikás önmagam mellé szegődve naplószerűen feljegyzem a történeteim. De mivel lényegét tekintve nincs nagy különbség élet és élet között, ezért egy nagy közös naplóról van szó, melyben az utazó A-ból indul el és A-be érkezik meg, miközben útját – úgy tűnik – számos esemény tarkítja.

Éva 2.0 (2024)

„Festészetem annak az eredeti világnak a leképezése, ahol még nem vált ketté élet és halál, árnyék és fény, te meg én, amikor tökéletes ölelésben várja az idők végét férfi és nő, isten és a teremtmény. Gyönyörű, de magányos, az életemen átívelő mozdulatsor, ahol huszonhét éve kicsi asztal fölé hajolva vázlatrajzokat készítek ezen elképzelés helyreállítására, hogy a kezünkben legyen egy terv, amit már csak meg kell valósítanunk.

Mikor festek, kilátót építek önmagam fölé, a földön állva én sem látok túl messzire, de a vonalakkal körülhatárolt és színekkel kitöltött gondolati terek hosszú lépcsősorok, melyek talán önmagamhoz vezetnek. De csak talán, mert ahova a festés visz, arról nekem sincs biztos tudomásom. Én még azelőtt véget érek, hogy a kép elkészül, így én is már csak a nézője vagyok saját művemnek…”