Már épp kezdtem elkeseredni, már épp egyre több modern művészeti múzeumot felpaprikázva, kifáradva hagytam el. Már épp kezdtem azt hinni, álmokat kergetek azzal, mikor a festészetet az igazságkeresés szolgálatába állítom a 21.században.
A művészet nem cél. Engem az érdekel, amit magán az alkotón elvégez, ahogy átírja, s addig farigcsálja, hogy el is tünteti.
Mintha nyúznának egy ideje a kortárs művészetet látva, mintha nyúznának mikor igazságkeresés címen többezres belépőket szednek wannabe guruk. Ebben a korban a démonok is mesterpózban tetszelegnek, tudok erről. Persze ki vagyok én, aki meg tudja mondani, mi az igazi és hol kezdődik a hamis. Szerencsére nem tudom.
E helyen zsigeri reakcióim maradtak, és ki másnak is higgyek itt, ha nem magamnak. Az igazira a maga legegyszerűbb módján rámutatni lehet. Megérkezik, ő az. Nincs kétség. Ezt nem lehet előre elképzelni. Elképzelni csak azt tudom, amit ismerek.
Kimondhatatlan az örömöm, mikor létrejön egy ilyen találkozás. Támasz ez, hogy e minden izmustól, tanítótól eloldozódott tisztáson, önmagamra maradva van tovább a halál felé. Egész életemben készülök rá, hogy a legszebb menyegző legyen. De még nem vagyok kész, még segítőkre, társakra van szükségem, fel kell díszítenem magam és a művészet készít fel engemet.
Nagy művészeti élményekből is pont annyi van egy életben, mint nagy szerelemből. Kevés. A festészet a kedvencem a művészetben. Tekintetemmel addig vetkőztetek egy-egy képet, amíg végre meglátom őt.
Nem a szem lát, nem a látvány okán választok. Sem szerelmet, sem festményt. De mégis a látványon keresztül szűrődik át valami, amibe aztán beleszeretek. A forma azt csak elfedi. A színek, a formák eltakarják a valódi festményt. Mert a valódi festmény térképrészlet a szívből, annak végtelen egyszerű és egyenes útjairól, a létező legrövidebb ösvényről. A szín és a forma odahúz a képhez, de a kép előtt állva már végre be lehet csukni a szemet. El lehet aludni erre a világra.
Paul Klee düsseldorfi kiállításán éltem ezt át egyszer, szinte lebegtem a sűrű, forró térben, mely ott volt minden kép mögött. Maga a festmény csak kicsiny csónak, melybe beleülve elrugaszkodhattam a látványtól. Hiába szerettem meg azóta számtalan festőt, máshol nem éreztem ily erősen ezt az örömöt. Nem is öröm volt, hisz nem volt neki ellentétpárja.
Klee-n kívül a többi festő kikötőkbe vitt, náluk mindig volt valami pihenő, de Klee-nél sohasem. Ott egyből a nyílt vizekre értünk, nem ért le a lábam és esélyem sem volt partok után nézni. De nem is akartam, hisz miért is kéne úsznom egy olyan térben, mely valójában én vagyok.
14 esztendeje voltam ezen a kiállításon, ma is emlegetem, de amit ott kaptam, az mára kiürült, elfogyott az öröm, amit ott kaptam, elhasználtam. És azóta nem láttam olyan festőt, aki úgy és onnan alkotott, mint Klee..
Gyarmathy Tihamérra Hamvas Bélánál találtam rá. Béla és Kemény Katalin olyan izzóan és szenvedélyesen ír Tihamérról, hogy gondoltam, ennek utána kell járnom. Hetekig csak a festményeit nézegettem könyvben és monitoron, az első pillanatban tudtam, hogy ő az, de ötletem sem volt arra nézve, hol is találkozhatnánk. Pontosan olyan festményről fényképet látni, mint fotót látni egy másik emberről. Sokat elárul, de majd úgyis az élő találkozás lesz a döntő.
Székesfehérvárra pont aznap indultam el, amikor 250-300 perceket késtek a vonatok. Az enyém valami csoda folytán egy órás késéssel, de odaért. Éppen csak 5 percem volt lerogyni a Városi Képtárban, mert siettem egy programra. Inkább a forróság elől menekültem a hűtött termekbe, és inkább csak pihenni vágytam lényegében bármilyen festmény előtt. És akkor a legutolsó kicsike terem egyik fala tele volt Gyarmathy képekkel. Nem is tudtam róla.
Leültem. Találkoztunk. Nincs kétségem, őt kerestem. És végre magyarul.