Take a crocodile
a Duna jegén, a befagyott érzelmeimen, mint alapzaton állva, a létforgatag csattogó állkapcsú krokodiljait, mint hajtóerőt használva, az egymásnak feszülés kibírhatatlan feszültségében, januárban úgy döntöttem, erős leszek a gyengeséghez, és beismerem, semmire sem vágyom jobban, minthogy a férfin keresztül belehaljak önmagamba. Csillapíthatatlan vággyal fűtve – mint a teremtés idején – elég volt kimondani, hegy, és a szó testet öltött előttem, majd megismételtem, és a hegy még egyszer megjelent.
Szerelmes Arunácsala
Azzal, hogy kimondtam: Legyen hegy!, az addig önmagam körül forgó vágyakozásom helyén szerelmes Visegrádot és Arunácsalát teremtettem.
Majd hónapokon át a Duna partján magasodó ormok szenvedélyében gyönyörködtem, s mikor annyira megteltem az ott átélt sóvárgástól, hogy nem bírtam el belőle többet, elrepültem Indiába, hogy átadjam Ramana Maharshi imádott Arunacsalának azt, amit a Visegrád előtt ülve megtapasztaltam. Utazásommal a hegyek mozdulatlanságának balsorsát csillapítottam, és váltam a köztük lángoló szerelem postásává.
Shatki-hegy : Visegrád
Egy hónapig tartó, szűnni nem akaró ölelkezés után úgy érkeztem vissza Magyarországra, hogy közben valójában a szent hegy egyik barlangjában, a Virupakshában maradtam. Idehaza hiába próbáltam egyben tartani az életemet napközben, Shiva széjjel szaggatta azt vágyakozásával éjszaka. S csak amikor a kisfiát, Ganeshát levittük a partra hintázni – és így maradt egy kis időnk kettesben, hogy átkereszteljük a Visegrádot Shakti-heggyé – nyugodtunk meg végre a folyónál állva.
A Virupaksha barlang testet ölt
Az indiai barlang sötétje heteken át a teljes önfelszámolás lehetőségének reményével ölelt, aztán egyszer csak teljesen váratlan kidobott magából. Ezzel újraéltem születésem drámáját, amikor is erőnek erejével világra rángattak
De ezúttal nem egyedül születtem, hanem a Virupaksha legbenső sötétje s velem tartott, és férfitestet öltött, s én végzetesen beleszerettem abba, akit ekkor felismertem. Szerelmem – az ismeretlennél is ismerősebb férfit – Tintoretto Vizitáció képének irgalmával ruházta fel, mely az egymást megtartó és támogató, közös urat imádó nők jelképe.
Puncika
Találkozásunkat látva hosszú, elhúzódó harcra, a nemek nagy szerelem idején testet öltő ütközetére voltam felkészülve. A férfivel ellentétben páncél nélkül álltam ki a csatatérre, és hagytam, hogy védekezésből és korábbi történetei által mozgatva összevissza szabdaljon. Végül a rajtam ejtett rombolását és az ellenszegülésem hiányát tapasztalva ő adta fel előbb, és ahelyett, hogy egy hatalmasat sújtott volna rám – amire a fegyverei miatt meglett volna az esélye – megcélozta a lehetetlent, és kinyitotta a szívét.
Ezt a csatát egyedül képtelen lettem volna elviselni, így még mielőtt kitört volna a ütközet, megkétszereztem a Shakti-hegyet, az istennői vulva megjelenését, és őrként állítottam szerelmünk mellé.
Shakti-hegy szereti Fujit – 愛してます
Ám hiába hömpölygött közöttünk a medréből is kiáradó szerelemes vágy, mely vízemelkedés még a Visegrádi várat is veszélyeztette, s hiába ígért a férfi gyermeki ártatlanságot, a története nem engedte felém. Ő lépett volna, de múltja visszahúzta. Ekkor eldöntöttem, vállalom a sorsát, és alászállok vele a tegnapjaiba. Mindezzel újabb és egyre mélyebb sebesüléseket szereztem a kizárólagosság börtönébe zárt, és párban az enyészet felé menetelő emberi kapcsolatok világában. De tudtam, ha a Shakti-hegy velem van, Japánban sem eshet végzetes bántódásom, és a sebeim idővel a szerelemtől begyógyulnak.
Milyen arca van az ördögnek?
Miután Japánban összevissza törtem magam, hazafelé megálltam a Bajkál tónál, ott, ahol az ördög évszámra egyedül sírdogál, s bánatával biztosítja a tó vízellátását. Sűrűn potyogtak az ördögkönnyek, mert minden út végére érve ő is rájött, mindenki csak önző terveire használta, és senki sem tartott ki mellette. Ott szomorkodott egy kihalt faluban, amit az utolsó lélek is elhagyott, mert addigra mindenki megtalálta a fénybe, a magához vezető utat, ahova szegény ördög is vágyott volna, ha nem lett volna ő az ördög.
A közelébe merészkedtem, de mert nagyon féltem tőle, ezért felvettem a legjobban védő, legvadabb jelmezem, és szívem még tovább tárva óriásit üvöltött rá a valótlanság vásznát kíméletlenül szétszaggató tigris énemmel.
Akkorát, amivel először sikerült szakadást okozni a magamra vállalt társam sorsában.
Joachim és Anna
A szakadásba belenézve bebizonyosodott, mindez nem káprázat, a Virupaksha barlang mélysötét, a semmivel ölelkező feketesége öltött testet előttem férfi alakban, és először láthattam meg – de csak egyetlen pillanatra – a szerelmemet a múltjától, a sorsától megszabadulva. Azt a valójában az időt nem ismerő másodpercet, ahol a férfi a Megváltó nagyapjaként, Joachimként már majdnem az volt, akinek a teremtés elképzelte. A döntésem abban állt, hogy a férfi hitveseként, Annaként az időtlenséget választom, vagy visszazuhanok a történetembe.
Berlini képeslap
Egy döntés döntött helyettem, és elsöpört az útból, hogy esélyem se legyen ellenállni a szerelemnek, amit azóta csak tagadásban tudok kifejezni. A szerelem nem érzelem, nem módosult tudatállapot, van, vár, meg sem rezzen, és hozzá képest csak mi mozdulunk. Nem is tud a nemeinkről, e kettétört világról, az anyagi eggyé válást nem is vágyja, így egyetlen pillanat alatt tünteti el rólunk a férfi és a nő képzetét. Ha mégis úgy dönt, hogy látszólagos mozgásba kezd, gyakran zeneművekben és képzőművészeti alkotásokban jelenik meg. És ha az anyagban keresünk helyet számára – hogy úgy tűnjön, testtől testig árad – megtaláljuk azt a köldökünkben, az átjáróban az androgün világba.
Mária Magdolna imádata
Az érzékszervek börtönébe zárva, a jelenségek labirintusában, nem létező nyomokon haladtam visszafelé, a teremtett világ kiáradásával szemben. Nem kíméltem magam, s ahol csak lehetett szerelembe estem, aminek minél jobban égetett a tüze, annál biztosabb voltam abban, hogy egyre közelebb vagyok ahhoz, ahonnan el sem indultam.
Ölelésén – mely egyszerre oltalmazott minden oldalról-, és csókján – mely úgy itatott, hogy soha többé ne legyek szomjas – Mária Magdolnával osztoztam.
A Királynő lelép
Arcom mögötti ragyogó énségem, akire ebben a világában a szerelem jelenségén keresztül utalhatok, gondolkozás nélkül vetítettem rá férfiakra.
És egy ponton túl szembemenve e kettétört világ kizárólagosan az egyre korlátozottságával meg akartam ismerni az érzést, milyen egy időben kettőbe szerelmesnek lenni. A jelenség tanúsíthatom, hogy létezik és csodálatos.
Mert tudtam – ahhoz, hogy mint személyes én hátra tudjak lépni – kettő erejére volt szükségem.
Jobbról és balról volt szükségem arra, hogy közre fogjanak, mert óriási volt az ellenállásom, csak így tudtak végre olyan gyönyörűen összekötözni, hogy semmi másra ne legyek képes, csak az önátadásra. A két férfi előtt térdelve végignéztem, amíg sorsom felett döntenek. A tét az volt, vajon a világosságom vagy a sötétségem győzedelmeskedik-e felettem. Aztán az én – aki az önmegadásban felfedte magát bennem – megunta a játékot, és mielőtt kilépett az ellentétek – a fekete és a fehér – világából, döntetlent hirdetett.
Vázlat végső kiszabadulásra
A hazugságait, hibáit palackba zárta, és szerelemmel bélelte ki az üres részeket, így küldte el magát, esszenciaként. A Tokiói-öbölnél állva dobta a vízbe a palackot.
Létezett valami különös műszer bennem, egy kalkulátor, mely pontosan ki tudta számolni, ha a palack Japánban esik a vízbe, az útközben őt érő légi és vízi áramlatok hatására, mikor és melyik kontinensre sodródik, és ez Portugália dél-nyugati partja volt, Carrapateirránál.
Ő még nem is ismert engem, még nem is tudott arról, hogy egyszer majd egy palackot dob az óceánba, én mégis már évek óta a parton ülve vártam, hogy megérkezzen. Az egészet akartam belőle, a nehezet is, a súlyt, a feketét, ami lehúz, az ördögöt, a démont, a világot mosolygónak és szépnek hazudó felszín mögött.
Kora este volt, amikor megérkezett, aznap is vártam rá, de egyre kilátástalanabbnak hittem, hogy egyszer tényleg ideér, pedig tudtam, nincs más választása, mert ez a sorsa. De sajnos hallottam már az önsorsrontás eshetőségéről is.
Térdig gázoltam érte a jéghideg vízben, az egyik hullám teljesen be is takart, reszketve értem a partra, de nem késlekedtem, és egyből kinyitottam a palackot. Láttam az üvegbe zárt hazugságot, a bántást, a hibákat, de nem vettem tudomást a valóságosságukról, és ez nem hárítás volt, hanem tisztánlátás. Mert addigra döntöttem, csak a valóságot akarom belőle, és a bűnei és a hibái nem azok.
A kád is már évek óta velem várt a parton, készültem, hogy a palack tartalmát abba önthessem bele. Ahogy kiürítettem a tartalmát három alak jelent meg köröttem, talán tényleg volt testük, és szárnyuk is, ezt nem tudom, lehet, hogy csak káprázott a szemem, ám az biztos, ott és akkor végre nem éreztem magam egyedül. Hármasuk beállított a kádba, hogy lemossák rólam a természetemet, és felfedje magát négyarcúságom. Éva, Mária és Lilith és Réka, akiből csak az utóbbi jelenik meg anyagi formában az érzékszervek börtönébe zárva.
Hungarian lingam
Nagy, kozmikus megtisztulásomhoz csodálatos, (l)égköri habfürdőt kaptam, Plútó istensége keveredett össze Vízöntő erejével, hogy a csillagos égre rajzolt vázlat megjelenhessen az anyagban, és megmutassa magát nekem a bennem élő maszkulinitás, akit eddig oly kétségbeesetten a külvilágban kerestem. Az örömteli találkozót Éva, Mária, Lilith és Réka is egyaránt várta, hogy végre együtt ünnepelhessék az isteni erejű férfit, akin soha nem vesznek össze, és aki egyformán szereti mind a négyünket.
Arra a délutánra a visegrádi Shakti-hegy ünneplőbe, magyaros népviseletbe öltözött, és ismét megduplázta magát, hogy az Arunácsala hegyként testet öltő Shiva istenség, a szerelme, egészen biztosan megtalálja. Mert korábban nem járt még a Kárpát-medencében.
Elmulasztott mézes hetek
Sajnos a legnehezebb részt hagytam a legvégére, és noha képes voltam az évszázadok alatt majdnem leszámolni a teremtett világ valóságosságával, ám létezett annak egy jelensége, amihez nagyon ragaszkodtam, s ami férfiú megtestesüléskor női, női életben pedig férfi alakként jelent meg, és úgy hívták, szerelem. Még akkor is reménykedtem, ha ez a mostani fejezet – a létezések legbonyolultabbik és legutolsó formája – nem is volt alkalmas arra, hogy magamba tudjam fogadni a világban megjelenő férfit. Mégis ötven éven át vártam rá, és nem akartam belátni, hogy aranyló pikkelyekkel, uszonnyal, az igazságot szólva és emiatt lángolva egyetlen hím – de még ha az egy Jézus, egy Buddha vagy egy Krishna – sem tud eljutni hozzám – mert a nő – világokat azért szülő lénye, hogy azok valótlanságát elpusztítsa – felé haladva már útközben elégtek.
A legnehezebb volt nemet mondani erre az utolsó, 1%-kal még mindig a megtestesülések káprázatában tartó álomra, és felfogni, az egyesülés, amire évmilliók óta vágyom, nem külvilági jelenség.
Pedig most már tényleg azt hittem, kijátszom ezt a jelenségvilágot.
