Az ötvenegy szerencsére olyan születésnap, amit senki sem ver igazán nagy dobra, és amelyben tényleg el lehet bújni annyira, hogy fel se tűnjek a világnak. Amúgy is a legnagyobb titokban, éjszakánként köszöntöm fel magam, amikor már a legtöbben alszanak. Megünneplem testet öltésem abszurditását, megveregetem a hátam, hogy eddig már eljöttem, és biztatom magam, hogy ne adjam fel, mert tényleg közel a cél. A legvégső, a legelső, a soha meg nem közelíthető, amiről én, az ötvenegy éves néni-kislány-asszony soha nem fogok semmit sem megtudni, de aminek a léte mégis átitatja az egész lényemet.
Az átlépés az új évkörbe a még szokásosnál is idegtépőbb volt, igazán nyomorult, összevissza szaggató. Augusztus kilencedikéhez érve hetek óta már olyan szintű gyötrő félelem járt át, hogy lassan a mindennapi feladatok elvégzésére is alkalmatlan voltam. A legnehezebb az egészben az volt, hogy én, aki amúgy magamból a legutolsó atomot is közkinccsé szeretném tenni – miután lemostam arról a személyes gyalázatom – e hetekről senkinek sem beszéltem. Hisz megismertem azt, hogy létezik a gyötrelem azon foka, ahol mindennemű külvilági behatás ártalmas, ahol a tanácsok, a nyugtató szavak csak fájnak. Egy hely, talán valahol a gyomorban, ahol a legborzalmasabb betegségek lehetősége fészkel..
Megtanultam mosolyogni akkor, amikor sikítani akartam, udvariasságot színlelni és elfojtani, ahelyett, hogy széjjel verek bármit magam előtt. Természetesen ezt a színjátékot a testem sem tűrte sokáig, és rögtön megtámadott ott, ahol egyszerre a legszebb és legérzékenyebb vagyok.
Augusztus nyolcadikán fél tizenegykor szólt a fiam, hogy menjünk ki napozni éjszaka, süttessük meg magunkat a legszebb fehérben, és hagyjuk, hogy annak fénye hadd fakítson ki végre.
Egész sokáig úgy tűnt, semmit sem látunk a teljessé nőtt Holdból, és el kell halasszuk az éjszakai napozást. Pedig addigra tényleg semmi mást nem kívántam már, csak egyszer és mindenkorra elveszteni az összes színt, és nem lenni egyszer és mindenkorra.
Mert az idei születésnapi ajándékom az volt, hogy olyan mértékben elegem lett a személyem legutolsó sejtjéből is, hogy semmi mást nem akartam már, csak az egész hóbelevancot egyszer és mindenkorra a nagy fehérségben leleplezni.
A férjem – egyike azon lényeknek – akit az emberi nemzetségből a legjobban szeretek, pontosan éjfélkor írt: Mutter, isten éltessen, innen már fél lábon is kibírod a végéig..Akkor még nem tudtam, hogy az ajándéka jóval nagyobb e biztató szavaknál, és egész nap odahaza, háromezer kilométerre tőlem a festővásznán megalkotta az éjszakám vázlatát.
Most már tudom, ezt az ötvenegybe átsegítő teliholdat ő festette fel nekem előre az égre. Azt a Holdat, amiben aligha egy égitestet láttam, sem csillagászati jelenséget, hanem azt a tükröt, ami azt az arcomat mutatja meg, mielőtt testet öltöttem.
És ami, miután a műve a vászonról lelépett, az ő legszebb tükre is lett, amibe egyszerre néztük bele azon az éjjel, és ugyanazt (nem)láttuk.
www.zalaikaroly.com