Piroska 2.0 – ruha

!!!Aki eljött Piroskához is, lásd a CAMOU-ruhát  a borítóképen, részletek  a ruháról itt:

Egyszer az életben mindenkinek rászáll az “angyal a vállára”, hogy hirtelen szakítsa szét élete, énje valóságának vásznát, s onnantól egyértelmű legyen, hogy egy meghatározhatatlan gyönyörűségen kívül, ami nem található meg egyetlen térképen, minden jelenség délibáb természetű.

Persze aztán, ahogy elillan, s van, aki örökre elfelejti, úgy zár össze ismét a világ, az én, hogy hiába keressük az emlékek között az előző nem-pillanatot. Vagyis nem, nem megy az sehova, csak mi szaladunk el tőle, vissza a biztosnak hitt világba. Ám ezután mégis tudjuk, van itt valami, ami valódibb nálunk, az egész univerzumnál és az összes istennél, és jó esetben, ha “az angyali beavatkozás” elég erős volt, vagyis nem, ha mi vagyunk kellőképp állhatatosak, mert az angyal az mindig erős..onnan ennek az ismeretlennek a felkutatására szánjuk a maradék időt. Mert pontosan tudjuk, itt minden bármikor újra apró darabjai eshet, minek is építsünk rá komoly életet.

Ami persze nem jelenti azt, hogy ne kezdenénk el hu de nagyon élni, hivatást keresni, s hajtani a pedált a végéig, én vagyok aztán a sztahanovizmus szobra ezzel a folyamatosan alkotni, teremteni vágyó énemmel. Csak hát tudom, hogy önmagában ennek semmi értelme, csakis ezen ismeretlen felé tett gyakorlatként kap súlyt.

És persze azt is tudom, esélyem sincs az angyali élményből áthozni bármit is az életbe, mert abból rögtön kettő lesz, eltörik, ez ennek a duális világnak a jellege, ám mégis egy idő után semmi más nem érdekel akkor sem, ha tudom, hogy mindez lehetetlen, hogy innentől az utolsó lélegzetemig csak azon időn túli “pillanatot” öntsem rá mégis az életemre. Nekem ez nem játék, változtassuk meg a világot ezoterikus-aktivista tett, hanem fájdalomcsillapító, mert különben tényleg egész nap visítanék a fájdalomtól, a hazugságtól, az énem káprázata miatt.

Annyi a szerencsém, hogy ez angyal miután magára hagyott fájdalomcsillapítót is adott “emlékként”, 1994. július hetedike éjszakáján adta a kezembe a tollat és az ecsetet..

És súgott valamit, amit sokáig nem értettem, mert nem beszéltem, a nyelvét, de azon a napon elkezdtem tanulni azt is, és mára értelmezni tudom a szavait. Lényegében az elmúlt huszonkilenc évben angyalul tanultam, de az a nyár meg aztán különösen intenzív kurzus volt. S valami olyasmit mondott, mondtam én magamnak naná, angyalisten csak szép szavak egy keresztény kultúrkörből a megértés miatt, hogy ebben a gyönyörű-borzasztó világban, aminek kivetülése nem fog leállni az utolsó pillanatig, szóval meditálgass, csendesedj, játszd csak a megérinthetetlent, úgyis az első nagy hullám elsodorja a gőgös, letisztult énedet, egyes egyedül az emberi kapcsolatokban, két szív között tud megjelenni az, aki vagyok.

Mert mindaz, ami névszói, ami én és te, ami tárgy az nincs is, de ami történik, hogy szeretlek, csókolok, ölelek, beléd hatolok, magamba engedlek, szóval az igei rész, ami sehova sem kötődik, nna, az viszont létezik.

Úgyhogy én azóta ámokfutásban vagyok, feldúltam klasszikus házasság kereteit, kötődök jobbra és balra, előre és hátra is, őrült, gyönyörű, fájdalmas gyűjtögetőkörúton vagyok. De nyomatékosítom, nem a férjem, a szeretőt, a szerelmem, annak feleségét, barátnőjét vagy annak a szerelmét szeretem életre halálra, hanem a köztünk megjelenő semmit, amit nesze semmi fogd meg jól, szerelemként nevezek meg ebben a világban.

És amiért ha kell a szexust adnám oda legelőször, mert az már csak járulék, a szerelem kísérőjelensége, mert ennek eszement gyönyörűségnek csak ki kell csapódnia a testen is, hisz az meg megőrül attól, hogy “isten” közelébe ér, aminek elviselhetetlen feszültsége.

És remélem,ezek után nem kell magyarázni, mi a “poliamoriám”? Vagyis dehogy remélem, az emberi nemtudás, butaság végtelen.