Minden érett, a világból már kicsit is tapasztalt lény számára gondolom világos, nem örömködni, boldogságot begyűjteni jöttünk az életbe. Ez itt az univerzum egyik külső kerülete, szomorú, provinciális kis bolygó, melynek a legnagyobb borzalma, hogy mivel mindenki ivott a felejtés vizéből, falakat képzel a szívek közé, és egy életen át képtelen lebontani azokat. Ami minden szellemi lénynek, hisz eredetileg azok vagyunk, óriási fájdalom. De csak a szerencsések jönnek rá kínjuk valódi okára.
Igen, én is tapasztalom, hogy az emberi lét okozta fájdalom mintha jobban be lenne sűrítve ebbe a magas hegyek övezte kis medencébe. Míg az óceánnál ki lehet állni a partra, és elhitetni magunkkal, eljön az a nap, hogy emberként felfogjunk a hullámokat kiemelő istent, itt csak a Dunában reménykedhetünk, aki csak folyik és hallgat, miközben mi meg össznépileg üstben fővünk.
Hegyeshalomnál ki kéne írni, csak haladóknak, itt nincs menekvés, ide érve egyetlen esélyünk marad, mert hegyek és tágas partok híján sem felfelé, sem a végtelenbe nem fohászkodhatunk, minthogy a szívbe nézzünk bele, ami nem egy hús-vér szerv, hanem bejárat csupán.
Csak ebben a forrongó medencében tudom magam annyira sarokba szorítva érezni, hogy talán egyszer végre feltegyem az egyetlen egy lényegi kérdésemet, aminek már csak a gondolata, a rá való felkészülés eltűntet belőlem mindent, ami megjelenik és elmúlik, felszámolja az Alföld, a Kékes, a Visegrád valóságosságát.
Aki magyarnak született az tényleg esélyt kapott a végső nagy szabadulásra, mert innen nincs sehova másfelé irány.
Persze ehhez segítségre van szükségünk, hisz még a legnagyobbak, Buddha, Ramana, Niszargadatta, és szerintem Jézus sem tudta meglépni hathatós támasz nélkül az utolsó, legkeservesebb szakaszt, ami a személyiség teljes felszámolása. Ám idehaza aligha reménykedek olyan valódi tanítóban, akinek az ujja a valóság felé mutat, és azt érdemes lenne követni. Így továbbra is azt gondolom, itt az egyik támaszunk a művészet lehet, azon belül is a festészet.
A magyar alkotók egy része igazságkereső volt, akik művészetüket gyakorlatként használták önnön felszámolásukra. Egy-egy Ferenczy, Gulácsy, Vajda vagy Csontváry-kép tényleg olyan, mint a valóság felé mutató tanító ujja. Érdemes eléjük leülni, nem leragadni a látványnál, és kivárni, míg megnyílik a felületük. Meditációs objektumként kell kezelni őket, hisz a magyar igazságkereső festészet bír azzal az ajtóval, ami a szívbe vezet.
A pécsi Modern Képtárban vagy tízszer jártam már, tényleg olyan vagyok, mint egy teremőr, tudom, melyik kép, hol lóg. Így már szinte csukott szemmel odaviszem magam a kedvencek elé. Nem, nem a legjobb képeik vannak itt, de ez mindegy is, már rég túl vagyunk egymás testének, a látványnak feltérképezésén, már csukott szemmel, a sötétben akarjuk felfedezni egymást, a kép engem, és én a képet. Valódi szexus ez, melyhez nem kell a testünk.
(kép: 1. Ferenczy Károly, 2. Gulácsy Lajos, 3.Vajda Lajos)
