Ha lenne recept a nagy, együttes e káprázatból való kiszakadásra, akkor az talán egy hatalmas, közös ölelés lenne, ahol elkezdeném a nyugati parton megérinteni a jobb oldaladat, és te a ballal már ölelnél is tovább, és így mindenki jobbról és balról is kapcsolódna, s aztán egyszer csak körbeérnénk a földet. Persze ez akkor lenne megoldás, ha testek lennénk csupán, és a lélek nem rohanna kétségbeesve és lemaradva a formák után.
Mégis valahol irigykedve nézem az egymásba gátak és konvenciók nélkül kapcsolódni tudók mozdulatait. A bátran ezekbe az ölelkezős (na jó swinger) klubbokba belépni merőket. Egyáltalán azt a tényt, hogy egy szokatlan, társadalmi szinten nem kijárt, nem is elfogadott, sőt ördögtől való úton közelednek egymás felé, hogy egyáltalán megpróbálnak jobbról és balról is kapcsolódni, és ha nem is fogják az egész földet átölelni, de annak a klubnak a helységeit egy estére biztosan.
Hogy kellően vakmerőek ahhoz, – igen ez több, mint bátorság, – hogy az ajtónál állva levessék magunkról a nappali ént, s ha teljesen nem is, de legalább megpróbálják egy kicsit felfedni magukat egymás előtt, legalább annyira, hogy beismerik, milyen irtózatosan is vágynak a másik érintésére, mert hiába, hiába, ha magunkat simogatjuk, az sosem olyan boldogító, mint egy másik kéz melege.
Odabent meg végre nem homályosan, hanem színről színre szólnak már egymáshoz, kifejezik szabadon, hogy isten igazából mióta megszülettek, ölelésre vágynak, oltalmat akarnak, borzasztóan dideregnek a világban, és már nem szeretnének mást, minthogy legalább egy estére betakarják minden porcikájukat. Miközben tudják, az ölelés nem visz el hazáig, nem véd meg a haláltól, és úgy tűnik el órák alatt, mint a hajnali pára délre, de legalább adnak valami teljesen más esélyt maguknak arra, hogy kibírják az élet borzalmát, még ha annak tényét megpróbálják akkurátusan elfojtani magukban, de a bejárathoz érve nem megy tovább.
Tudom, tudom, sokszor csak a felizzott test visz le barlangba, de a szív mélyén mindenki csak megnyugodni szeretne, és olyan nagyon vágyik egyetlen szabad pillanatra, ahol nem létezik.
És ki tudja, ha Kashyapa, Buddha egyik leghűségesebb tanítványa, aki nem keretezte semmilyen könyvbe a tanítást, és csak hallgatott, egy lótuszvirágot meglátva érte el a megszabadulást, akkor bármi megtörténhet velem is odabent. Lehet, épp az, hogy ismeretlen emberek jobbról és balról is ölelnek, fedi fel előttem az egyetlen igaz tényt, hogy téren és időn túl szabad vagyok.
Kár, hogy ez az út biztosan nem járható számomra, de akik számára igen, azok használják helyettem is, és szeressenek közben egyre jobban akár teljesen ismeretlen embereket is, és meséljenek.
