“Szuperérzékenységem” nem nyafkaság, sem kényesség, de azt meg, hogy egy “finomabb tudatosságú” megtapasztalásban vagyok folyton, nagyképű kimondani. Szóval, ha igazán odanézek, és szoktam, nem látok falat ott, ahova a világ felépített. És mint mindenki, így csak magamból tudok kiindulni én is, így a köröttem lévő emberekről azt feltételezem, hogy életüket arra szánták, hogy felfedezzék az egyetlen titkot. Hogy túljutottak az összes fellelhető szerepen és maszkon, és még ha megnyilvánulásaikban töredékesek is, de legmélyebben van egy bizonyosságuk arról, kik is ő valójában, és, hogy a fontos találkozóik mögött az istenit keresik.

amikor tavaly Danival leültem elé, még nem tudtam, hogy nem Daniba, hanem a hegybe, a Shaktiba lettem szerelmes..de a fiúnak azóta is örök hálám, még ha világi történetünk olyan, amilyen, hogy elvitt oda. Ott torony volt, 2023, 85*85

Na meg ugye a szavakat eredeti minőségben használják. Hadd ragadjam ki egyből a kedvencemet, a legszebbet, ami a legnagyobb ünnep, ha a számra vehetem, és amikor felcsendül bennem, akkor tudom, az örökké szól belőlem. Valaki, akit nem érint a világ, aki megtart, nem változtatja a véleményét az első kisebb-nagyobb világi vihar hatására:

szerelmes vagyok beléd.

Ahol a beléd nem egy jövő-menő látszatminőséghez szól, hanem ahhoz, akit nem érint születés és halál.
Én is meg tudom számolni a kezemen, hányszor mondtam ki e hatalmas mondatot, és azt azóta is úgy gondolom. Akibe szerelemes vagyok, az számomra a felfoghatatlan, gyönyörű, sőt az azt is megelőző világ küldötte. Ő az én ablakom ebből a világból oda, amit el sem tudok képzelni, de ha ránézek, felismerem.
Szerelmem erős, megtartó és hatalmas, és még ha a személyes, aki elhozza hírét töredékes is, csalfa, akár tolvaj, hazug, de ha hagyja magát, ha nem ijed meg a szerelmem erejétől, idővel le tudom égetni róla az esetlegességét, a talmi ént. A munkám nem finomkodás, a minket eltakaró rétegeket olykor vésővel, kalapáccsal kell lefejteni, és ilyenkor persze én vagyok a hibás, hogy durva vagyok, agresszív. Mert sajnos ez a világ csak világi módon szerelmes, finomkodva, babusgatva egymást, és a fogalmat összekeveri valamilyen hormon hatására kiváltódott, javarészt szexussal összemaszatolt, és azt egész evolúciót ránk szabadító őrülettel.
Pedig én mennyire is szeretem, ha valaki szerelmes munkába kezd velem, aki ott lát és ott imád, ahol valós vagyok, és szerelme valótlanságom felszámolója. Dolgozzon csak rajtam, mutasson rá pontosan valótlanságomra..

Sűrű, sötét, buta korban élünk, persze azt mondják a történészek, a múlt sem volt jobb, ezt tényleg nem tudom, de az biztos, a mai általánosan elfogadott önismeret aligha haladja meg a személyes ént. Utalgat valami szelfre, meg magasabb énre, de mindez csak ismeret, tudás, és nem valódi útmutatás.
Nekem “könnyű”, mert én anélkül, hogy kértem volna, egyetlen pillanat alatt átjárót kaptam a szívem közepébe, és isten igazából mindenkinek jobb lett volna, ha akkor meghalok.
Azóta az önismeret számomra nem traumafeldolgozás, kikócsolás, bekócsolás, múltbogarászás, előző életekben tapicskolás, a személyiségi rétegekben való turkálás, hanem egyes-egyedül szívismeret.

ez az a szakasz az idén, amikor a Duna jegén állunk Visegrád előtt, akit épp eltakar a Mester úrmutatása, hogy ha épp be vagy tojva, hogy fel fognak enni a szamszára krokodiljai, fogj meg egyet és lovagold meg, mert te erősebb vagy nála.. atyaég…micsoda egy krokodilvágta ez az év. Take a crocodile, 2024, 85*85cm

Csak és kizárólag abban a gyógyulásban hiszek, ami a szív – mely persze jelképes szerv önnön valóságunk felé – irányából érkezik. Amikor a bennem lakó végtelen, akit egy életen át szerepek mögé rejt az élet, önkényes erejével átvilágítja az egészet. Ami ilyenkor történik, nem személyes gyógyulás, nem, az isten nem ígér ilyesmit, a kettősség világa kettős marad, a végpontok nem mozdulnak el a helyükről, hanem csak felfedi előttünk azt, hogy él bennünk egy lény, aki még lény sem, s aki soha nem érintette az életet.
És én belé vagyok szerelmes, ám azt is tudom, az ő felcsillanása nagyon ritka dolog.

Kár, hogy aki legutóbb szerelmet hazudott nekem, nem itt tart, hiába töltött el huszonöt évet a világuk egyik legősibb -hárombillió éves – hegye körül, amit a szív központjaként tartanak számon, az Arunácsalánál, úgy tűnik, messzebb jutottam, vagyis közelebb a csak tizenkét-millió éves Visegrádommal, akit egy ideje Shakti-hegynek hívok. Ezért is írom, hogy jobb lett volna meghalni húszévesen, mert ennyi szerelmes becsapást nehéz elviselni A világ nem akar haladni a szív felé, most pedig ezzel a nagy ezoterikus hajbókolgatással, everness fesztivállal, és a többiekkel pedig csak úgy csinál, de ez nekem néha rosszabb is, mint vad materializmus.

itt meg nem bírtam magammal, és elrepültem a Arunácsalához, egy hónapig ölelkeztünk, azóta itt van velem, olyan mélyen belém hatolt, hogy el nem szakad már belőlem. azóta hívom a Visegrádot Shakti-hegynek. mese, mese, meskete, de ennyit megengedek magamnak, ámen. Szerelmes Arunácsala, 2024, 85*85cm