Vajon hathatok-e az élettel a halálra? Mi a “recept” arra, hogy a távozás ne pusztulás legyen, hanem mélységes, szépséges átminősülés, a legnagyobb, legsötétebb szerelemmel való egyesülés?
Csak saját megtapasztalásomból tudok kiindulni, ami az idén nyáron harmincéves lesz, de erejét, emlékét azóta sem vesztette el. Egyetlen pillanatra kiláttam ebből a testből, egyértelmű volt, ebben a formában véget ért az utam. De e látszólagos vég után bekúszott még egy pillanat, egy forró, minden ölelést meghaladó, tetőtől talpig oltalmazó érintés. Amihez képest az élet tűnik halálnak, és a halálban csúcsosodik ki az élet.
Emberi eszközeimmel csak és kizárólag a világban szerelemként megtapasztalható jó, nagyon jó és annál is jobb érzésként tudok rá utalni, ez az utolsó esélyem, hogy körbeírjam. És azóta lényegében ezzel, a világunkban is megjelenő, de minket messze felülmúló érzéssel gyakorlok arra, hogy ezt az ölelést még egyszer átéljem.
A szívem arra kaptam, hogy szerelmet érezzen, ez az életem értelme. Ami mögött a szép halálra, az átminősülésre való irdatlan vágyam feszül.
Szerelmes pedig ebben a testben emberbe tudok lenni csupán. Egyes műtárgyakkal élek még át rendkívüli mély megtapasztalásokat, de csak azokkal, melyek szenvedélyes, őszinte odaadásból készültek, így lényegében a szerelem megtestesülései.
85*85cm
Ha az életemben felbukkan a szerelem, – ha egy másik ember vásznat tart elé, melyen irdatlan ereje felcsillanhat, – őrült, megállíthatatlan üzemmódba kapcsolok, és elindulok felé. Egyre abszurdabb, félelmetesebb helyek ezek, tényleg olyan, mintha meredélybe kellene alászállnom.
Ott és akkor is továbbhatolok a szerelmet elém táró emberben, ahol a “normális” már rég feladná. Akkor is kitartok, amikor látszólag már rég nem éri meg, nem kapok viszont érzést, megaláznak, megvetnek. Őrület..De ezen a ponton már nem a másik emberért küzdök, hanem igenis utol akarom érni, meg akarom keresni, melyik ösvényen is érkezett az életembe a szerelem, és azon visszafelé haladva elindulni a forrása felé. És a legnagyobb szépség az, ha a másik ember végül csak felfogja, mi is ez az őrült igyekezetem, megrázza magát, és folytatja velem az utat.
Ami nehéz lehet velem, hogy mivel ezen az úton már lángpallóst tartok a kezemben, hogy minél gyorsabban hatoljak át a másik illúziótermészetén, hogy az általa felcsillant szerelem ne csak pillanatnyi tünemény legyen, hanem a valóság maga, durva is vagyok, ha kell. De hát milyen is legyek a bozótban, a legsűrűbb aljnövényzetben, a személy vadhajtásai között. Az ember vastag indáit, ágas-bogas, szúrós növényzetét aligha lehet finomkodva félretolni magam elől, és az vesse rám az első követ, aki itt nem ugyanezt tenné.
De teszem mindezt a szerelem miatt, ami elől igenis el kell távolítsam a személyt, aki folyton csak elé áll és beleszól, és elárulja azt,.
A szerelem forrásának felkutatásával “gyakorlok” a boldog végre, aztán lehet, hogy semmit sem ér ez sem, és én is csak belepusztulok, belerohadok, széjjel trancsírozódok abba, hogy éltem, mint ahogy rettenetes, de sok élettel történik, de legalább próbálkozom, és izzó, intenzív, őszinte, hiteles élet az enyém, melyben egy lapra tette fel ezt az egészet.