a legalapvetőbb, legtermészetesebb vágyam az, hogy szeretnék már az életben felébredni abból az álomból, amit életként magam köré képzelek. Felismerni azt, ami nem változik, az alapzatot, amiből az énem és a belőle kivetült világ, mint délibáb felbukkan. Tudom, ez a vágyam nem egy egyéni ügy, hanem legmélyebben ez hajt mindenkit, maximum nem tud róla, és egyéb vágyakkal takarja el ezt az igazit. Pedig milyen szép is lenne ez a világ, ha mindenki tisztában lenne a legelső vágyával.
Nekem “szerencsém” van, mert egyszer már nagyon közel voltam az ébredéshez, de mert nem mertem kinyitni a szemem, újra visszazuhantam az álomba. De ott és akkor “láttam” valamit, aminek gyönyörűsége sehol nem lelhető fel ebben a délibábvilágban, ám van belőle valami itt, ami nagyon hasonlít hozzá. Ezért sürgetem a felébredésem, miközben tudom, az életben nem lehet felébredni. De mégis, de mégis, csak ezt akarom, mert vétek valótlanságot álmodni egy ekkora csoda közepén.
a cseresznyevirágzás a legszebb mese, 2014, 85*85cm
Az életben szerelemként címkézzük azt a jelenség, ami nagyon hasonlít az ébredéshez. A szerelem, mint idegen vendége a világnak az a gyönyörűség, ami nem én vagyok és nem is az a másik, akibe beleszeretek, hanem az, ami felfedi magát közöttünk. S lényegében ezen nagyszerű, hatalmas érzésen keresztül már az életben bepillantást nyerhetünk abba a valóságba, ami túl van életen és halálon. Ezért akkora kincs a szerelem, ami nem egy szimpla emberi érzelem. És amit lényegében irányjelzőként használhatunk, miközben pontosan tudjuk, az útmutató nem a cél.
Rettentő rémálmom volt éjjel, nem akart véget érni, hiába ébresztettem fel magam belőle, mindig visszaálmodtam magam belé, hosszú percek kellettek, mire az ébredés öröme lemosta rólam az álom káprázatát. A halálról álmodtam, de egészen abszurd és nyomorult módon.
Lényegében az egész életem egy rémálom, és ugyanúgy vagyok jelen benne, mint a ma éjszakai vergődésemben, minden ponton fel akarom magam ébreszteni, mert tudom, hogy a filmnek, amit látok, egyetlen kockája sem igazi. Nem vagyok igazi sem én, sem te, csak az, ami, mint valami különös, megfoghatatlan tér, mező megjelenik közöttünk, hogy olvasod e sorokat.
A túlparton állok, te az innensőn, és köztünk vibrál a szerelem, nem értem, nem értem..
Igen, a világ minden jelensége között itt vibrál a szerelem, csak mert vakok vagyunk, nem látjuk, aztán egyes jelenségeken mégis felismerjük..úristen, úristen