Noha nem éppen a kedvenceim a százféle Krisztus és Madonna-ábrázolások, sem a keresztre feszítés rengetegszer megfestett képei, mégis rá kellett jönnöm, miért is nyugszom meg igazán és talán kizárólagosan csak – a mondjuk úgy – az 1600 előtti festmények előtt. Mert az még egy olyan kor volt, amikor a művészet egyértelműen egyetlen célt szolgált, afféle hídépítést az isteni felé. Persze, nem hiszem, hogy a századik inas – az akármelyik festőpápa sokadik tanoncaként, aki egy életen át maximum a vásznakat alapozhatta, vagy a kép széleit díszíthette, amihez a mesternek már nem volt türelme – mindig imádkozott miközben festett, de hogy alapvetően akkor még a festészet iránya egyértelműen felfelé mutatott, az viszont biztos.
Persze nem akarom azt sem mondani, ott kellett volna maradni a Madonnáknál, a Jézus életét ezredszerre ábrázoló képeknél, de azért azt, amivé a művészet mára lett, szívesen átugranám.
Mert hol tartunk? Az expresszionizmus környékén egyre divatosabbá vált a pszichológia, és mind hangosabban kiáltani kezdett a képeken az én. Kezdetben Munch-nál, Klee-nél, és sorolhatnám hála istennek hosszan a neveket, akiket szeretek, még volt valami egyensúly a képeken. Az én is meg az isteni is jelen volt, aztán – és én ezt kb az absztrakt expressionizmus amerikai előtörése tájára teszem, igen, igen, Amerika ebben is a”hibás”, a túltolt egoizmusával, hamburgerjeivel, a fenébe is.. – egyszer csak átestünk a ló másik oldalára, és ha ma elmegyek egy nemzetközi festészeti vásárra, mondjuk Baselbe, javarészt sikoltozó, felcicomázott, feltűnés keltő műveket látok. Azt tapasztalom, hogy itt ülünk egy rettentő kor közepén, ahol a pszichológia, a terápiák “meggyógyították” úgy az ént, hogy azt hiszi, olyan jól van, hogy trónra ülhet az isteni helyett.
Krisztus az Atya jobbján
Tegnap elmentem pihenni a Nemzeti Galéria tróntermébe, egyetlen képrészletet kerestem, ahol Jézus az Atya jobbján ül. Végre megérkezett.. Sehol máshol nem akartam ülni, csak e kép előtt. Vagy hatszor végigjártam a termeket, és nem találtam az említett művet, noha az információnál is azt mondták, itt kell lennie..
Mígnem kiderült az imádott, döbbenetes erejű, az istent az utolsó ecsetvonásig és faragásig dicsőítő Kisszebeni szárnyasoltár egy olyan részén bújik, ami be van hajtva épp. A fotókon jól látható, hogy néz ki nyitva az oltár és csukva, és most az utóbbi állapotban van, a szobrok látszódnak és nem a képek.
Leültem hát a hordozható kis székre, és elbújtam az egyik oszlop mögé, hogy ne lásson az őr, és becsuktam a szemem, hogy végre lássam Jézust az Atya jobbján, akit épp eltakart az oltár szárnya.
Akit épp eltakar ez az egész jelenségvilág az összes ideálmodott képzetével, aminek gyökéroka én vagyok.
oromszobor