(japánból hoztam, az istennő az együttérzésről tanít)
E relatív világról szólok. Mindig és kizárólag. Az abszolútról, ami tényleg van, még soha nem mondott senki semmit.
Az árnyéklétről, ahol össze vagyunk szőve életre-halálra, ahol, ha az egyik elesik, magával húzza a másikat. Ahova addig járunk „visszaszületni”, míg a legutolsó lelket is fel nem szabadítottuk személyes sorsának káprázatától. Ahol még a leggonoszabbakért is lehajolunk, mert az üdvösségünk közös.
Ez a fajta összetartozás különösen erősen érzékelhető közeli kapcsolatainkban, ha elbukik az, akit szeretünk, mi is vele zuhanunk, és csak együtt emeljük fel egymást. Emberi testben szeretteink tettei is kihatnak ránk. Olykor a másik miatt betegszünk meg, mi nézünk szembe azzal, amivel ő nem akar, nekünk kell kimosni azt a szennyest is, amitől ő viszolyog. Mert a kosz, a gyalázat felszínre akar törni, mert itt minden természetéből adódóan meg akar tisztulni, és „istenné” szeretne válni, és keresi azt a rést, ahol a legkönnyebb meg tud nyilvánulni.
Jó ideje hármas szerelmi történetben élek, döntésem nem tudatos, mert nem tájékoztattak időben arról, hogy mibe lépek, csak miután már testileg és lelkileg is odaadtam magam a történetnek, és így esélyem sem volt kilépni onnan. Nálam a testiség szentség, a másikba való örök és végső beolvadás. Aki előtt kinyitom magam, attól már nem szabadulok. Fiatalon nem volt ez ilyen veszélyes, mert akkor én is csak a külső rétegeim tártam fel a másik előtt, de ma, hogy szétnyitott mellkassal élek, nincs esélyem védekezni már. A férfi pedig akkor szólt, hogy nem vagyok egyedül, amikor már beengedtem legbenső szentélyembe.
A közös férfi miatt a harmadik féllel is össze vagyok kötve, még akkor is, ha ő semmit nem akar tudni rólam. Érzem a hangulatait, a félelmeit, s anélkül, hogy valaha láttam volna, belülről ismerem.
Egy három által lakott testben élek, ahol közös a véráramlat. Olyan ez, mint egy összefüggő organizmus, a sejtjeink szintjén érezzük a másikat. Egy átlátszó, poliamor kapcsolatban ez lenne a csoda, ott hárman gyógyítanánk, táplálnánk, éltetnénk egymást az isteni dicsőségére, ha minden nyitott lehetne túlcsordulhatnánk a szeretettől, és mindenki azt tenné bele a kapcsolatba, amihez ért, amiben jó, és együtt gazdagodnánk. De így, hogy csak én tudok az egészről, a történet egy része lezárt, pállik és rohad, és bizony annak hatását, mert közös a test a saját véráramlataimban, vizeletben, sejtjeimben is érzem. A másik kettő között lévő hazudozás és elhallgatás gennye és mocska átfolyik hozzám is, és akaratlanul e két egymás előtt hazugságban élő, gyáva lény hatása alá kerülök. Miattuk van hólyaggyulladásom, és fáj a fülem, miattuk fújódik fel a bélrendszerem, mert az ő blokádjaikat én is öröklöm.
Ugyanígy hatunk egymásra össznépileg is, nyolcmilliárdan, egy hatalmas organizmus részesei vagyunk, ahol lehet éppen egy kamcsatkai asszony érzéseit élem át. Az individuum jelensége képzet csupán, itt senki sem létezik függetlenül. És akkor még nem beszéltem a holtak világáról, akik ugyanígy hatnak ránk.
Ám persze az egészet rendbe hozni egyedül képtelenek vagyunk, a feladat az lenne, hogy legalább a köröttünk szerveződő sejtrendszerben, családi, szerelmi hálóban tisztaságot, átjárhatóságot teremtsünk, hogy legalább a legkisebb sejtek szintjén rendben legyünk, ne hazudjunk. Mert a hazugság a legnagyobb mocsok és legtöbb betegség forrása.
Mindig a leggyengébb, vagyis a legvédtelenebb sérül egy hazug szerveződésben, méghozzá azért, mert a mocsok valahol fel akar törni, és nála tud, mert az ő védelmi rendszere a legáttörhetőbb.
A szerelmem és az élettársa közötti gyalázat miatt én szenvedek, mert nekem nincs védelmi rendszerem, ők nem is tudnak arról a gennyről és szennyről, mely hazugságaik miatt köztünk cirkulál. Hisz egy jól bebiztosított védelmi zónában élnek, nem is “találkoznak istennel” annyit, mint én, különben nem tudnának így létezni. Ami felszínre akar törni az nálam talál kiútra, vagyis én betegszem meg a másik kettő gyalázata miatt.
Ebből nincs kiszabadulás, mondhatja nekem bárki, meneküljek, jobb lesz, zárjam le, fussak el. Ennek a rendszernek, mert megnyitottam magam előtte magam a része vagyok, és elszenvedem a hibáit. És a hiba az annyi, hogy hazudunk, hogy leváltunk az isteni önvalónkról, és kitaláltuk a legnagyobb gyalázatot, az ént. Teljesen egyszerűen, mert egy monogám rendszer teljhatalmában élünk, ami az individuum gyalázata fölé kitalálta a párosodás téveszméjét, azt, hogy ketten kell menetelni a végső ítélet felé. Pedig a kettő ugyanakkora botrány, mint a személy.
Csak együtt, egy hatalmas szervként sikerülhet.