a bécsi Albertinás tárlat után. Második rész.

egyre csak a bécsi Marina Abramović-kiállítás legdrámaibb termén gondolkodom. A legsúlyosabb és legádázabb háborún az emberiség történetében, aminek tényleg csak következménye az összes többi brutális vérontás. És addig, amíg háború van a szerelemben, ne várjunk békét a világban. Amíg a világ két alapvetően legtávolabbi pontja nem jut dűlőre egymással, addig esélyünk sincs harmóniára az életben.

Marina és Ulay egymásba szeretett, volt már ez így, és lesz is sokat. Személyiségük intenzitása, jellegük forradalmisága, és a művészsors okán ebből a szerelemből mi is többet átélhettünk. Marina és Ulay előttünk élte meg a szerelmet, és semmilyen ponton nem titkolták azt, mi mindent kíván egy ekkora erő. Hagyták, hogy a nézőtéren, előttünk falja fel őket ez a minden érzelemnél nagyobb érzelem.

 

 

 

A kiállítás minden terme sokkoló, de a párkapcsolatos a leginkább. Mert ott manifesztálódik szinte tárgyi valósággá, mit is kér, követel két embertől ez az érzelem. Itt válik valósággá, a szerelem kicsontoz, letépi a bőrt rólunk, az egzisztenciánkra tör. És ez azért van, mert félreértelmeztük..
És addig tart ez a háború, míg rá nem jövünk, a szerelem egyetlen okára, ami nem más, mint hogy ne a másikba legyünk szerelmesek, hanem tisztában legyünk azzal, a másik valójában nincs is, csak háttér, ami mozivászonként feszül a szerelem mögé, amin az megjelenhet. S ez mindig is töredékes marad, mert emberi sorsa van, és emiatt kár rajta bármit is leverni, mert neki is megvannak a maga küzdelmei. A cél nem a másikkal való eggyé válás, nem a másik iránt érzett szerelem, hisz az kopásra, halálra ítélt küzdelem.

A cél a szerelemmel való unió, amihez a másik ember díszlet csupán.

Marina és Ulay tényleg a lehetetlent próbálta meg, az anyagi szintű eggyé válást, és azzal, hogy ennyire közel mentek egymáshoz, kiszorították maguk közül a szerelmet. Pedig a szerelem nem ezt kéri, hanem, hogy mint két önálló, érett lény, őrként álljunk mellette és vigyázzunk rá. Hogy óvjuk a világtól, hogy az ne piszkolódjon be az élettől.
És itt Marináék is csak azt tették, amit a világ kínál, túl közel mentek egymáshoz, és végül felnyársalták a másikat.

 

 

 

 

Aminek legrondább kicsúcsosodása az volt, amikor Ulay beperelte Marinát, mert az állítólag a jogot megsértve használta fel közös műveiket. Isten tudja, hol az igazság. Sehol vagy inkább mindkét oldalon. És hiába szépítjük, még ennek a két művészóriásnak sem sikerült a legegyszerűbb képlet, a kettő közös nevezőre hozása. És talán pont azért, mert nem hagytak elég teret a közös nevezőnek..

Elhagyva ezt a termet a látógató átélheti, mi vár rá élete legnagyobb, legfontosabb találkozója után. Az egyedüllét, az pedig, lehet ezt szépíteni, nem jó az embernek.
Nekem meghatározó élmény volt, és egy döntést is hoztam azon a helyen. Nem akarok egyedül maradni és a kövektől és a folyótól várni azt, hogy öleljen, nem akarok valami elvont látomás okán Avilai Szent Terézt játszani, mint megoldást, az elrontott párkapcsolat után. Nem akarok levitálni a konyhában, mint ahogy Marina teszi az utolsó előtti teremben. Ott akarok továbbmenni, ahol Marinának nem sikerült Ulayjal, és ez egy döntés, amiről tudom, hogy a legnehezebb, de épp eleget játszottam már erős nőt, Krisztusba szerelmes szentet, amivel Marina is bajlódik, látom.

 

 

 

Meg akarom valósítani a legnehezebbet, nőként a férfi társává szeretnék válni, és tisztán tartani a közöttünk felbukkanó szerelmes teret, tudva azt, hogy a másik személyisége folyton bele fog majd piszkítani abba, de én a szerelmet választom, abba vagyok szerelmes, és nem egy másik emberbe.
És remélem, hogy létezik olyan férfi, aki ezt érti, és ő az én társam, sőt, nem is egy, ők az én társaim.