***Tror du att jag inte förstår? Den hopplösa drömmen om tillvaron: att inte synas, utan att vara/Azt hiszed, nem értem? A reménytelen álmot a létezésről: nem látszani, hanem lenni.***
A filmművészet legcsodálatosabb szerelmes jelenetei, a Personáról készült fotósorozat szinte mélyebbre nyúl, mint maga a film.
Sokadjára néztem meg, és most, hogy távolabb vagyok az ismert környezetemtől, a gyökereimbe vágytam Bergmanon keresztül kapaszkodni. És nekem a Bergman bemutatta Svédország is az, azt hiszem, miatta tanultam meg svédül, (vagyis szerettem volna) mert semmi más nem érdekel a művészetben, mint mikor valaki az életét dolgozza át alkotássá.
Svédül néztem, angol felirattal, így sem a svédre, sem az angolra nem tudtam figyelni, úgyhogy itthon még egyszer megnéztem magyarul. De igazából rég rájöttem, teljesen mindegy, miről is beszélget Liv Ulmann és Bibi Anderson, bőven elég lenne őket lehalkítva nézni. Annyira irigykedem, annyira gyönyörűek.
Ez a fajta nők közötti eggyéválás az én irdatlan nagy vágyam, ez a másik lényét szinte felnyársaló, közvetrlen testiség nélküli, szakrális szexus, ez a majdnem beléd olvadok, de mégis megállok a kapud előtt, és hagyok egy kis rést istennek, hogy elférjen közöttünk. Ezt és ezt, és semmi mást nem keresek a szerelmi kapcsolódásaimban, ezért vágyom arra, hogy a szeretett férfim a neki kedves másik nőt közel hozza hozzám, hogy hárman fürödhessünk a gyönyörűségben.
És Bergmannak, ha máshol nem is, de legalább a film forgatása közben sikerült. Vágyakozva, könnyekkel küszködve néztem hármójuk szenvedélyes alkotását.
Miért is nem adja meg nekem ezt az élet? Miért csak a filmekben mernek ilyen közel menni egymáshoz a nők, hogy végül felfedezzék, valójában ketten egyek?
És a Persona újra csak azt erősíti bennem, ehhez a szikrázó, simogató összeolvadáshoz egy férfi karmester kell, ő tudja egyedül a két nőt úgy felhangolni, hogy azok együtt szépen szóljanak. De hát hol vannak ezek a bátor férfiak? Miért szinte csak a monogámiában kiherélt apucik maradtak, akik már ötven körül elfáradnak unatkozni is?
Aztán most félretettem a film pszichológia fejtegetését, hála istennek, és a nem-kettősség tanításait kerestem benne. Ami picit zavaros, afféle lépéspróba Bergman részéről önmaga valódisága felé. Egy olyan ember erőfeszítései, aki minden bizonnyal nem olvasott advaita védantát, és nem találkozott egy hiteles tanítóval, ujjal, aki saját valódisága felé mutat.
A hallgatag, a beszédet maga mögött hagyó Liv Ulmann, önnön alapzatunk, szubsztrátumunk lehetne, de csak lehetne, mert akkor nem ordítana fel a félelemtől, amikor Bibi le akarja önteni egy fazék forró vízzel.
Liv csendje nem valódi csend, pont olyan csak, mint a zen szerzeteseké, akik az elme erőnek erejével való lecsillapítói, a vágyak elfojtói. De hát valahol el kell kezdeni, ugyanis ez a végső igazság felé tett kutatás gyakorta első szakasza, amit aztán, aki szerencsés időben felad, és annyit ordibál és dühöng és szeretkezik és él azután, amennyit csak tud, mert rájön a megoldás úgysem a lecsillapított elme, a személy szintjén születik meg. Úgyhogy akkor akár élhetnénk is?