a Csók kapuja és a Csend asztala

ott ahol már sem a tanító, sem a szent könyvek, sem meditáció, sem a nem ez nem az, tehát a mindent tagadás gyakorlata sem segít tovább, szóval, ott, ahol az én önnön szakadékához ér, és a „folytatás” nincs a kezében, még az egyes nagy művészeti alkotások adhatnak enyhet.
Nem a művek elkészült, tárgyi mivoltára gondolok, hanem az alkotó beléjük fektetett erejére. Vagy inkább az alkotó és a műve közötti szent térre, szerelmes odafordulásra. Lokalizálhatatlan tér ez, egy áttetsző létező, ami mégis az érzékeny befogadó számára kiemelkedik a tájból.
Ebben a szerelmes, hatalmas téttel bíró térben már tapintani lehet a levegőt, ez az a rés létezésünkben, amibe, ha mint tükörbe belenézünk, megláthatjuk azt, ami nem látható, a hidat az előbb említett szakadék felett.

 

 

 

Mostanság pár perc olvasás után becsukom a korábbi években még támogató tanítók jegyzeteit, kikapcsolom a youtube-ot, ahol eddig egyes előadásokban hasonló oltalomra leltem, mert az, ami eddig segített, most zajnak tűnik.
Amikor itt nagyon egyedül vagyok, mert igen, ideérve már a korábban támogató szangha sem létezik, akkor Brâncușira gondolok. Arra a szentlelkes-szerelmes odafordulására, amikor a Csók kapuja című átjáróját faragta. Ahol a korábbi monogám csók-szobrából kiszabadította a szerelmet, megsokszokszorozta a csókokat, és abból kaput, hidat épített.

 

 

 

 

 

 

A kapu, mint küszöb sejlik fel, amin átjutva azon veszem észre magam, hogy beléptem önnön szakadékom fölé, és nem zuhantam alá, nem zúztam széjjel magam a sziklákon, mert most először nem kételkedtem abban, hogy Brâncuși e művének magát odaszentelése igazibb, mint bármi, ami ebben a világban megjelenik, és, hogy e szerelmes odafordulás tényleg megtartó lehet.
Ez az odaszentelődés az, ami megmarad, ha a kő elmállik, a test elenyészik, mert ő az alapzat, amiből majd új test és új kő lesz.
Aztán ahogy a szerelem teremtette hídon sétálok, alattam a rettentő szakadékkal, a magamból kihajított emlékekkel és érzésekkell, tervekkel alattam, felsejlik előttem a szobrász a Csend asztala című műve, ahol az asztal körül helyet teremtett a tizenkettőnek, és ahol elfoglalom az egyik helyet.

De ez már nem az utolsó vacsora tragikus búcsúja, hanem a következő nap reggelijének gyönyörűsége, ahol nők az apostolok, és Az, akinek az asztal annak jelképe, aki Megvált önnön személyes énünk képzetétől, az egyetlen öleléssel fog közre minket.
Ennél az asztalnál féltékenységnek, irigységnek, bírvágynak helye nincs, itt közös a szerelem, és az köt minket össze, hogy ugyanabba a Megváltói erőbe vagyunk szerelmesek. Adja az isten, hogy a köröttem lévő férfiak elérjük magukban ezt a minőséget, mert ennek híján mit sem ért az élet.

Aztán ahogy ezt leírom, Brâncuși ideint, és azt mondja, köszönöm, hogy kimondtad, amire már nem volt időm. És Nádas Péter meg kacsint egyet.