Évekkel ezelőtt fontos kávézásaim emlékeként megfestettem A legjobb társaságban című festményemet. Látszólag egymagam ülök az asztalnál, és vetítem ki megsokszorozva önmagam. Talán unalmasnak tűnhet a látvány, de ez van, legalábbis itt nálam így tűnik fel a világ, eléggé be vagyunk zárva a négy fal közé magunkba. Éppen ezért hívtam ide egy jó kis társaságot, hogy mutassák meg az utat kifelé..
Aztán készült a képből ruha, leggings…
..pár hete pedig kiállítottam, ahol az egyik látogató már a messziből kiszúrta a kép sarkában háttal ülő női alakot. Nem, ő nem az én sztorimat olvasta ki a képből, hanem a saját feleségét pillantotta meg ott. Odasietett hozzám, s azon csodálkozott, hogyan került fel Csilla a képre..Valahogy így kezdődött. Mindez angolul, úgyhogy bírkóztam egyet magammal, de aztán belejöttem, végül is erről a festményes témáról lassan minden nyelven…lassan.
Megkérdezte, vállalok-e olyat, hogy ezt a 2 évvel ezelőtti festményt picit átalakítom. Mondtam, üljünk le, beszéljük meg pontról pontra az igényeket, mert megrendelős képnél magam mögött kell hagynom magamat.
Mire kiértek hozzám egy hét múlva már nem élt az anyukám, elég erős napok hullámoztak felettem. Jó vot a készülő kép kapcsán elfelednem egy időre az életem. Kis szobámban öten szorongtunk, a férj, a feleség és a két kutyus. Ők is eljöttek, hogy megnézhessem élőben, kiket is szeretnének a képre hívni.
Két apró kis lény mocorgott a lábaink alatt, elég fegyelmezettek voltak. Ám, hogy megismerjem a szenvedélyt, mellyel a gazdijukat imádják a férfi úgy tett, mintha a kezével a felesége felé suhintana. Na ekkor a törpe pincserek, Winkie és Sasha egyetlen pillanat alatt csendes ölebből vadorzóvá váltak, és a gazdájuk csuklójának támadtak, hogy megakadályozzák a támadást. Szerencséjé a finom fogacskák éppen csak megszúrták a férfi kezét. De ha legközelebb mondjuk dándognak születünk, nem úszod ám meg..-mondták.
Hosszasan beszélgettünk arról, mi is kerüljön a képre. Ami egyértelmű volt, hogy a főszereplők a női alak mellett a kutyák legyenek. Az alapkép az említett 2014-es maradjon, de ötvözze elemeiben még két korábbi festményemet. Tulipánt kértek rá és hóvirágot, és megsokszorozott én helyére a két kutyust.
Egyszerre magamnak maradni, de mégis háttérbe szorulni, így inogtam egy héten át. S, mint macskatulajdonos próbáltam átérezni, milyen egy kutyával. Azt hiszem, a lényeg valahol ugyanaz. Más lények ők, mint mi, nagyon. Persze ugyanabból az anyagból vagyunk gyúrva, hisz itt csak egy alapanyag létezik. De mintha ők közelebb lennének magukhoz, mint mi emberek, ezért olyan jó a társaságuk…
Szóval ilyen az, amikor kinyílik egy festményem egy másik történet előtt. Magába hívja azt, és eggyé lesznek..
