János, aki kórház vagy meg szent is, segíts, könyörülj rajtunk! Oltalmazd, vedd védelmed alá az a sok-sok beteget, aki falaid között szenved épp. Találj ki valamit, súgj nekik, hogy kibírják, nem baj, ha nem hallom titkodat, de segíts abban, hogy az emberi élet a halál kapujában állva, végignézve egy huszadik századot és azóta a nem tudom én mit, ne a szemétdombon végezze. Jó, hallottam arról, hogy ott is vannak elrejtett gyémántok, ismerem a mesét, de azért az ritkaság.
Persze ahelyett, hogy a fűtött szobában írogatnék és nyafognék neked, oda kéne mennem, és vizet adni, tisztába tenni, mosdóba kísérni, vagy egyszerűen csak meghallgatni. De tudom, nem kellene egy hét és én is olyanná válnék, mint a kilúgozott, automata üzemmódba kapcsolt, karácsonykor ott felejtett egyetlen ápolónő. Aki ugye alapból nem akart rosszat, csak ment volna már haza, utálta a huszonhatodik használt pelenkát, miközben a másik ágynál vért kellett volna vennie, a harmadiknál pedig bekötni az infúziót, amikor éppen három új beteget hoztak. Felőle nézve én vagyok az igazságtalan és a meg nem értő, mert leordítom, és csak úgy zeng a ház. A tehetetlenségem a falhoz csap. Még sikítok, ő már csak kiégve csinálja. Mert ezt máshogy, úgy tűnik nem lehet elviselni?
Pedig egy beteg, kiszolgáltatott embernél nincsen szebb. És nem, nem fájdalomra gyúrok, hagyjál már, annyiszor ezzel jössz, csak unom a díszleteket az emberi arcokon. Mert egy önmagát megadott tekintet az újra az ártatlanság maga, már szinte átlátszik, a szemek a semmibe vezetnek bele, a semmibe, mely csak innen nézve üres. Gyönyörű ürességgel telis teli..
Kafkai a hangulat, nincs itt senki, akihez panasszal lehet fordulni, arra meg kevés most idő, hogy az országházba menjek panaszkodni, abban a kis első emeleti négyágyasban kell helyben tüzet oltani, fentről úgysem jön segítség. Fentről sosem jön segítség, mert valójában egyetlen emelet sincs itt.
Szégyellem magam, hogy csak ennyit bírok, szégyellem, hogy mindig valamilyen feladatra hivatkozva nem maradok ott egész nap, és öntöm a lelket, a lelket, hogy aztán az utolsó cseppig végre elfogyjak én is..Az elmúlt években negyedszerre nézem ugyanazt végig, és még mindig nem láttam eleget.
Ez az írás egy vészkiáltás, ha nem vagy olyan ingatag kis délutáni alvós, mint én, ha van miből adnod, ha nem merülsz ki fél óra után, menj és segíts. Csinálj úgy, mintha látogatni mennél, annyi helyen elkél a segítség.
A mi történetünk január 3-ával e falak között véget ér, ez most azért rendesen fellelkesít. Meghallgatta a senki az imámat?