Van az a híres történet Ramana Maharshiról, – aki nekem a második eljövetel, s aki nem tett mást, mint letörölte a port és élővé tette az egyetlen tanítást, hogy az Atya és én egyek vagyunk, – mikor kövekkel dobálták és lepisilték őt, ő erre nem tett semmit, csak ült tovább, önnön szerelmes gyönyörűségébe merülve. Ramana lábnyomai ezen a földön annak a tanúbizonyságai, hogy emberként is van esély eljutni saját szívünk közepébe, s amikor nagyon fáj, – szóval ebben a testben nagyjából mindig, mert nekem önmagában ez a földi levegő, légkör nagyon durva és felsértő, -, akkor az ő mozdulatlan ártatlansága jut eszembe.
Pontosan tudom, éretlen éveimben hányszor vétkeztem én is a férfivel szemben, mekkora erőfeszítés és kitartás, mennyi hibázás, bizony gyűlölködés is kellett ahhoz, hogy eldöntsem, innentől nem bántom az “erősebbik nemet” tovább, hanem csak szolgálom. Mára tudom – huszonhét évnyi együttélés okán egy férfivel közös háztartásban, otthon dolgozásban, tehát mi nem menekülhettünk munkahelyre.. – ha a férfi agresszív, gonosz, butaságokat vág hozzám, az csakis saját kisebbségi komplexusából, aktuális szenvedéséből fakad, amit persze agresszióval, arroganciával, okoskodással palástol.
Bizony még most is itt visszhangzik bennem a férjem jajkiáltása, ahogy az indulásom előtt találkoztunk az utcán. Bunkó volt, paraszt, igazságtalan. Ám iszonyat szerencsémre csak sírni tudtam nyomorúsága okán, megértettem, nem rám haragszik, hanem épp a világ fáj neki, csak rajtam veri le éppen azt. Pár éve még tettlegességig fajult volna egy vita, de eljött egy pont, amikor eldöntöttem, hogy bizony visszafogadom magamba a férjem, és egy rükverc-várandósságnak hívott aktus nyomán megszülöm az örökkévalóságba, azóta nem reagálok erre, ha ilyet csinál, maximum, mint most is, csak sírok egy nagyot és átölelem, hogy ne már..
Már annyira kevés az idő, hogy csakis emlékeztetni akarom a hozzám tévedt férfi arra, így a férjemet is, hogy ki is ő. És nagyon szeretni, máshoz nem értek én itt igazán.
Az van még, hogy tizenhét éve nézem, hallgatom ahogy egy tanító mellé keresők érkeznek, ha “meg nem is szabadultam”, de eszméletlen sokat láttam az emberből. A tanító rögvest azok szívébe mutat. Világi nyelven szólva a szerelmet adja át nekik, színtisztán, érintetlen gyönyörűségben.
De nem láttam még soha senkit, aki azt, amit kapott, egyből át tudta volna venni. Én sem!!
Nekem is 2006 augusztusában odaadta az egészet egyben, de a”Hogyan ihatnék a forrásból akkor kortyot, hogy ne legyek többé szomjas?” kérdésemre a választ, hogy “Miért kéne innod, hisz te magad vagy az!”, nem tudtam akkor még átvenni. Évek kellettek mire felfogtam.
Ezért is vagyok végtelen türelmes az átlagférfival, mert én is elkövettem százszor azt a hibát, amit ők tesznek velem.
Sőt, egy ideje azt is tudom, az emberi rész mindig is képtelen lesz arra, hogy átvegye a szerelmet, és az a keresés vége, amikor rájön erre, és nem is próbálkozik itt többet emberként.
Én nem vagyok realizált tanító, csak vödörnyi gyönyörűséget adok az egészből, pontosan tudom, hol állok önnön megvalósításomhoz képest, csak a saját meztelen szerelmes szívem tudom adni, amit úristen hányszor pisilt le, dobált meg, köpött le a férfivilág.
Iszonyat együttérzek velük, még annál is jobban, nekem fáj az, amit önmaguk ellen elkövetnek. Itt ülök a szívük közepén és onnan hallom, ahogy vagdalkoznak és kisfiúként papírkarddal harcolnak a világban.
Szánalmasan fájdalmas, de csak ülök s várok tovább, és elmondhatatlan az örömöm, ha aztán valamelyikük mégis meghall.
Kegyetlen egy szolgálat az enyém, évszázadokkal ezelőtt máglya járt érte, úgyhogy most egy kis röfögést, beszólást, butaságot el tudok viselni.
És köszönöm azoknak, akik csendben a háttérből tartanak, egyedül nem megyek itt semmire, együtt vagyunk erősek a körtáncban, ahol közrefogva egymást körbetáncoljuk a szerelmet, amiről fogalmunk sincs, hogy micsoda.
Mindent fel lehet kutatni a világban, de a szerelem örök rejtély marad, mert nem ebből a világból való.
