Mindenki csak a saját életével vitázik, arról a helyről tudja befogadni a világot, ahol ő áll.
Hiába műveltség, sokéves egyetemi képzés, az érzelmi intelligencia nem iskolapadban fejleszthető. Azt csak és kizárólag maga a szív képzi. A Szív, mely minden jelenség alapja, a tér, minden tér mögött, ahonnan a délibábok, mint személyes ének felbukkannak.
A képzés módja egyszerre a legnehezebb és a legkönnyebb, nem kér többet, minthogy belehallgassunk mellkas közepi ártatlanságunkba, és elkapjuk a két dobogás közötti csendet. A csend kicsi ajtó, amit mi meg nem nyithatunk, a kilincsre tehetjük a kezünket csupán, és ha érdemesnek találtatunk, az feltárja magát.
Nem, dehogy az érzelmi intelligenciát nem a hús-vér szív tanítja meg a legékesebb tudásra, az csak ha már szenvedtél eleget, s levetetted magadról rettentő nagyképűségedet, hogy a dolgokat tudod és te oldod meg, a bejárat lehet. De mivel irdatlan magas trónra tettük énünket, ezért ez a legegyszerűbb mozdulat lett mára a legnehezebb.
Nekem szerencsém volt, mert mindenféle gyakorlat nélkül megnyílt előttem a szív, azóta az életem történeteit kizárólag művészetem alapanyagául használom. Azért élek, hogy megalkossam, hogy az eseményről lemossam kettős természetük és visszaemeljem őket “aranykorukba”.
Történeteim nem az enyémek, azért vannak csupán, hogy általuk felfoghatóvá tegyem azt, ami felfoghatatlan.
Ebből mindenki annyit fogad be, amennyit saját szívéből megismert és megvalósított. A munkát, amit elvégeztem önmagon, hogy félreállítottam az útból a látszaténemet, nem tudom a másik helyett megtenni, csak inspirálhatom.
Mióta nyilvánossá teszem az életem én is kapok hideget-meleget, a legtöbbet a “poliamoriám” – a világmindenség evidenciája, hogy te és én és ő összetartozunk és egyetlen öleléssel fogjuk közre a földet -, miatt bántanak.
Tudom, az élet legveszélyesebb tája ez, hisz egész emberi egzisztenciánkkal fizetnünk kell azért, hogy felfogjuk a szívet, ami a poliamor eszmében ölt testet. Itt sikít, rúg belém, tör és zúz és aláz a legtöbbet a világ, mert itt derül ki, a szeretetért tényleg oda kell adnunk magunkat.
Számomra a szerelem természetes dolog, lélegzetvétel, képes vagyok napi szinten beleszeretni valakibe, mert a másikban az önmagamon túli ragyogást látom. Ami persze rettentő fájdalmas egy emberi testben, hisz hányszor élem át, hogy míg a másikban fénylő istenihez szólok, egy élősködő válaszol.