A házasság legnehezebb részeikor nem magam miatt döntöttem úgy, hogy maradok. Hála istennek, amikor az ember szülővé érik, hirtelen kiderül, van itt valaki, aki fontosabb a saját életénél, és akiért akkor is tovább kell menni, ha maga miatt már feladta volna.
Az apa jelenléte a nevelés során még inkább kötelező jelentőségű lenne, mint az anyáé. Az anya kezd, testével táplálja, kihordja, szoptatja a gyereket, de utána az apa jön/jönne.
Az anya nehéz ügy, mert az anya nő, és a nő holdszerű és folyton változik, hangulatok hatása alatt él. A férfi állandóan áradó naptermészete számára összevissza és kiszámíthatatlan.
Nekünk ez jutott, a férfi fénye előtti pergés-forgás, huszonnyolc napos ciklusokban történő alakulás, ami önmagában megnyomorít egy gyereket.
Emlékszem, talán az egyik tettlegességig fajuló, szép családi vasárnap után döntöttem el – amikor még egy kicsit rá is játszottam arra, hogy akkor én most elájulok, hadd ijedjen meg a férfi..-, hogy szerintem ennyi elég volt egymás feltrancsírozásából, férfi nőt meg nem értheti, kettőből nem lesz egy, megpróbáltuk, nem megy, szóval akár szerethetnénk is egymást. És mi lenne először úgy igazán, sok évvel a templomi igen után, belenézni a másik szemébe. De ha nem is magam miatt, legalább a gyerekért.
Akkor láttam meg először a napot, a férfi lénye mélyén ragyogó rettentő égitestet, és akkor fogtam fel, hozzá képest ebben a történetben, bocsi feministák, csak egy őt körbetáncoló hold vagyok. Akkor fogtam fel, az egészséges növekedéshez apa kell, nap, nem az én holdszerű sötétségem, önfény nélküliségem.
Brutál nehéz napjaink vannak éppen, jó lenne róluk múlt időben beszélni, egyszer majd talán le merem írni, hogy éltem át az elmúlt időszakban a pillangó hatást, miként hat a nyitott szövetségű családunk a fiamra. Nem, nem, nem még korai róla írni, pedig szétkiabálnám a világba ma, de miatta még nem tehetem, még meg kell erősödnie..
Úristen, mit jajongtam itt csöndben a háttérben, 3500 km távolságból, miközben az apja csak világította és világította, hogy gyógyuljon.
Elképzelem azt a fiúgyereket, aki e nélkül kell felnőjön és folyton csak az anya holdsága árad rá..
Hát ezért olyan a világ, amilyen, ezért nem fejlődnek ki egészséges férfipéldányok, mert nem világította be őket apjuk állandó és kiszámítható fénye. Még a tizennyolcadik életévig sem bírjuk ki a szolgálatot, mi nők, legalább ennyi ideig ne akarjuk eljátszani a napot. Holdak vagyunk, a nap körül keringő kicsike bolygók, fogjuk már fel szerepünk.
Itt szép lassan mindenki elfelejti, kicsoda. Nők lesznek napokká és a fiúk pedig hiú, sértődős, érzékeny holdacskákká. Pedig csak egyszer kéne igazán a szemükbe nézni, halálosan beléjük szeretnénk, és tudnánk nekünk van a világmindenség legszebb szerepe, hogy holdak lehetünk, mert mi kívülről láthatjuk azt, amiről nekik néha nincs tudomásuk, mert tükör nélkül nem látjuk a szemünket.
borítókép: Zalai Károly (zalaikaroly.com)