mostanában az egyik helyi ismerősömhöz járok “terápiára”, vagyis az ilyen-olyan nyomorúságaimat masszírozza ki a testemből, mert nem tudom a világ, hogy működik, de nálam egy perc alatt minden lelki kín fizikaivá lesz, és ugye elvileg a lelket kéne gyógyítani, de azt nem lehet. Akkor lehetne, ha egymagam élnék ezen a földön, és nem függnék mások ígéreteitől, megvezetéseitől, egy szóval ettől a rettentő “ego”-tól, ami irányítja ezt a no-amor világot. Persze, persze tudom, a spirituális fesztiválokon mindenki mindenkit szeret, csak be ne láss a mosolygó, harmóniát áruló arcok mögé
masszírozás közben hallgatom a “tanításokat”, amitől csak idegesebb leszek, persze lazulni kéne, a fejedben kéne kioldani a csomókat, és a többiek.. Ettől csak csendesen visítok és képzeletben jól belerúgok, hogy hagyjon már a nyomi tanácsaival, mondja ezt egy etiópiai menekültnek is, ússzon már lazábban a mentőcsónak után. Hagyjuk már egymást békén ezzel a folyamatos majd ha fejben megoldod, minden jó lesz, lazulj el dumával. Aztán ahogy felbukkanok mélyebb tudatállapotomból, ahol kevésbé tudok védekezni, nappali aggyal nyomatékosítom, nem életvezetési tanácsokért jöttem
aztán témát váltunk, igen, jót tesz a hasi görcsöknek, ha mesélek is mellé, a beszéd már sokkal funkcionálisabb gyógyítóeszköz, mint ez a sima lazulj el, minden jól lesz divatos tantétel. Beszélek, ömlenek ki belőlem a mondatok, újra és újra a férfiakra terelődik a szó, minden gyönyörűségem és fájdalmam okára. Aztán egyszer csak a kezébe veszi a gázgyújtót, és odamegy a tűzhelyhez. Nézd csak, Réka, az a baj, hogy ebben a keresztény kultúrkörben eleve rossz képet örököltünk magunkról, már az anyánk, de a nagyapánk sem ismerte magát. Vagyis persze sejtett valamit a személyből, akivel kénytelen volt együtt élni, de eredeti helyét a rendszerben, a nő mellett nem ismerte. Na mert, és folytatta, ti vagytok a világot megtartó erő és tűz, mi meg, akiknek ebben az egész rendszerben az lenne a feladatunk, hogy mint ez a gyújtó lángra lobbantson benneteket, hogy utána gyönyörködhessünk a tűzben, akik vagytok
de nem és nem, mi birtokolni akartuk azt, és leigázva titeket, hatalmunk alá hajtottuk a tüzet, lényegében gyarló kis ügyeink, birodalmaink erősítésére használunk titeket, mert nem bírunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy hozzátok képest mi csak gyújtóeszközök vagyunk. Pedig fel kellene fognunk, mekkora erő a mienk, mert nélkülünk, önmagától bizony nem gyullad be a tűzhelyetek. Hiába imádkoznak azért az összetartozást, a nővérséget imitáló női körök. Az ég adta földön nem mentek nélkülünk semmire, a végtelenségig ki vagytok szolgáltatva nekünk. Pedig csak annyi kéne, hogy mindenki felismerné magát, emlékezne eredeti helyére, csak ahhoz először teljesen el kellene felednie, amit a regnáló világvallások szajkóznak a patriarchátussal, ja és nem átesni a ló másik oldalára sem a túltolt feminizmussal, ahol a nő férfi lett.
aztán hogy kész voltunk a hasi terápiával megünnepelve az egyszer volt, mindig van rendet, bepöccentette a gázt, én meg lángra lobbantam, és a tűzömön főztünk egy teát. Ja, írhatnék valami izgalmasabb véget is, tudom, de majd jön az is. Már közeleg.