Huszonnégy éve ilyentájt már kész volt a kontyom, hazafelé sétáltam a fodrásztól az utolsó szabad délelőttömön, és közben azon rettegtem, hogy fogom fizikai erővel bírni a napot, meg úgy általában egy ilyen lehetetlen esküvel az egész életet. Károly simán csak beunicumozott, ő is pont ugyanígy érzett, de még éveknek kellett eltelnie, mire a kukába dobhattuk a klasszikus, monogám házasság összes, minket szép lassan összenyomó szabályát, és végre szerepeinken túl szólítva egymást átbeszélhettük, mibe is keveredtünk itt együtt.
Engem a kezdetektől fogva csak az érdekelt, hogyan tudnám megvalósítani az eredendő bűn elkövetése előtt fennállott életrendet, és ahogy közeledett az esküvő napja, amit be kell valljam, felmenői nyomásra vállaltam be, egyre inkább azt éreztem, a házasság ismert keretei között erre nem lesz lehetőségem. Mert bizony noha soha nem voltam olyan mélyen szerelmes egy emberi lénybe, mint a leendő férjembe, soha senki előtt nem ültem órákon át, és csak néztem és néztem ahogy “ragyog” – és eszembe sem jutott a szexus, mert a megtapasztalás eltüntette énem képzetét, aki egyesülni szeretne a másik formával,- mégis tudtam, a szerelem kutatására szánt életem nem fog megállni egy alaknál.
Egészen az oltár előtti igenig egy merő pánik voltam, hisz abban már akkor biztos voltam, ha kimondom egy másik emberi lénynek ezt a hatalmas szót, hazudni fogok, és az eredendő bűn előtt fennállott életben nem létezett hazugság.
És amikor a pap – aki belesült a páli szeretethimnuszba, amit végül én súgtam meg neki, mert miként én, ő is kizuhant az összes szerepéből végre, mert látta, mekkora egy ordenáré cirkusz és botrány ez az egész esküdözés, – meghoztam életem döntését, és tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot.
És tényleg csak az isten tudja, hogyan és hova, de addigi életemnek hátat fordítva, a semmibe kiáltottam bele, hogy igen. És ma, huszonnégy évvel e nap után, még mindig semmit nem értek ebből az egészből, mégis egyetlen bizonyosságom van, hogy valódi súlya volt az eskümnek.
Aztán hat évre az esküvő után végre a fizikai életben is manifesztálódott az igen, ami megengedte, hogy ahogy ezt ma mondják, megnyissuk a házasságunk a szerelem teljessége előtt.
Mára világos számomra, ez a nyitás azt jelenti, hogy harmadikként beengedtük az “istent” is a közösségünkbe, ezáltal egyszer és mindenkorra száműztük a tájról a monogámiát, és onnantól nekünk kuss van, de tényleg, mert ő fogja megmondani, hogyan is képzelték el az emberi együttélést eredetileg.
Ami nem résztvevők számától függ, hanem egy olyan minőségű áttetszőségtől, szókimondástól, ami nekem is addig elképzelhetetlen volt az életben.
Miközben ez az egész úgysem számít, elmúlok én és elmúlsz te is, csak a szerelem létezik, mint egyetlen valóság, ő az úr, mi csak szolgáljuk, mert hozzá képest úgyis csak délibábszerű jelenségek vagyunk.