Az egyik kedvenc kifejezésem a mai ezo topmondatok közül – az engedd meg magadnak, megérdemled, légy önmagad, értékes vagy ésatöbbi – az engedd el! felszólítás. Az van, hogy ezen a ponton is csődöt mondok, mert egy pillanatig sem gondolom, hogy esélyem lenne, mint káprázat hatni a sorsomra. Az fog úgyis dönteni helyettem, és ha úgy látja, bevégződött a dolgunk, úgyis az adott helyzet, egy másik ember, vagy majd az egész élet fog elengedni engem. Addig meg lehet erőlködni.
Szuperül össze vagyunk nőve emberek, az atyaúristen kötött minket össze, pont így, mint a kedvenc Brueghel-festményen a vakokat, akik egy lépést sem tudnak tenni egymás nélkül, és egy hajszállal sem jobbak az esélyeink, mint nekik. Majd elengedjük egymást, ha a szakadékhoz érkezünk.
Emlékeim szerint valamikor ötévesen ez a kép hívott be a festészetbe, mintha már akkor tudta volna bennem valaki, aki nagyszerű pillanataimban most is rálát az életemre, hogy ezen a képen rajta van az egész emberiség sorsa.
Úgyhogy örüljünk csak, hogy össze vagyunk kötve, különben egyedül nem találnánk meg a szakadékot sem.