Soha nem hagyok ki Csontváry-kiállítást, Pécsre érve minden egyes alkalommal meglátogatom a cédrust, mert ugye mióta tudom, hogy a fát nekünk kell időről-időre meglocsolni, mert különben elszárad, azóta már mikor leszállok a vonatról, hallom, hogy hív.
Kitartó vagyok és szerintem nem felületes, akit szeretek azt életem végéig tudnám vizsgálni, csodálni, az utolsó leheletemig egyre jobban meg akarom érteni, hogy tényleg tudjam szeretni. Kétszer vagy háromszor másoltam már le selyemre a cédrust, ismerem az összes ágát, a húsomban érzem, ahogy szöget vertek a törzsébe valami teljesen rejtélyes módon a magasba. ((tudom, tudom, az csak egy ág, ezt a misztériumot is szétcseszték a művtöriesek, hajrá)) És mindig azt nézem, ha már ekkora teret adott Tivadar a képnek, ugyan miért nem engedte, hogy kibontakozzanak az ágak felfelé. Talán mert tudta, hogy minden életnek, emberi próbálkozásnak plafonja van, hogy miként ez a fa, így egy ponton túl mi sem sem juthatunk feljebb. Mert hát a cédrus mi vagyunk, a tér és idő koordinátájára kifeszített ember, akinek megvannak a határai.
Míg Pesten tolongás volt a szépművészetis kiállításon, Pécsen ((csak azért sem Pécsett!)) hosszú perceken át meg lehet pihenni egy-egy mű előtt, javasolnám a múzeumi, szállítható székeket, mert a képek elé érdemes leülni. Ráadásul itt a két cédrus egymás mellett függ, és így csodálatosan látszik a “fejlődés” közöttük. Mert a zarándoklat még élettel teli, boldog mű, abban még ott rejlik a történetünkbe vetett remény, ami nem más, mint idővel gyógyítható gyerekbetegség, addig a magányos az életmű koronája, az emberként elérhető legmagasabb minőség, a teljes lemeztelenedés állapota.
A magányos cédrus nem egy kép, hanem élő, lélegző tanítói minőség, meg merem kockáztatni az egyetlen hiteles tanító Magyarországon, aki a Mester, a valóság felé mutat. Ő az, aki megszabadította énjét az összes élősködőtől, semmi romantika, misztikus megtapasztalás, az ember írta, jövő-menő boldogság réges-régi emlék csupán, lehet haladni tovább, ennyi volt az élet.
Viszont előtte állni boldogság, a néző és a kép között keletkező tér a szerelem maga még eredeti állapotában, a valóság időszakos felcsillanása az életben. Ami a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy nem ott végződök, ahol a fizikai testem.
Mert ebben a köztünk létrejött mámorban ismerszik fel, hogy az én az sokkal inkább ez a forrongó mező, mint a sűrű anyagi forma, mert honnan is tudnék ily gyönyörűséget átélni, ha az nem én lennék.
A magányos cédrus a szabadulás előtti legutolsó pillanat, amiről persze tudjuk, hogy nem időbe vetett esemény.