E testben élve semmi más esélyünk sincs arra, hogy egyáltalán megsejtsünk bármit is abból, hogy kik vagyunk, mint a szerelem érzése. Mert míg minden egyéb érzelemnek van valamilyen földi vonatkozása, ez a rettentő jelenség teljességgel nem e világi. Természetesen, mert emberek vagyunk, ideig-óráig egy másik emberhez kötjük, de ő csak a háttere, aki a szerelem mögé feszíti ki magát vászonként, hogy általa az érzékszervek számára is befogadható legyen.
A szerelem gyötör és fáj, és persze hoz pár perces kielégülést is, de az a része elenyésző a kínokhoz képest. Fáj, mert beteljesíthetetlen, elérhetetlen, mert hiába nyújtózkodunk utána, soha nem lesz a mienk, csak a levegőt markolásszuk a tenyerünkben.
És nem hagy nyugtot, hisz azzal az állandó mellékzöngével jár, hogy általa valamit fel kéne fedeznünk, hogy miután kigyönyörködtük és kiélvezkedtük magunkat a tárgyában, – ha az éppen nem utasít el, és átéljük a szerelmek talán harminc százalékát, hogy viszonzásra is lel, – csak el kellene indulni azon az úton visszafelé, ahonnan a szerelem a világunkba érkezett..
El kell indulni, fel kell fedezni, meg kell ismerni, és a végső ponton át kell adnunk magunkat neki, mert vele kettesben maradni elviselhetetlen.
Hisz két úr nem ülhet a szívünk trónján, vagy az én, akinek rabságában töltjük az életet, vagy a szerelem.
Én akartam, én hívtam, én vágytam. Megkaptam, fájni fog, már most rettentően fáj, úgyhogy indulnom kell a forrásához, mert nem bírok vele sokáig kettesben maradni.
És csak ha felfedezem, honnan érkezett, csitul e kín, mert ott én is végleg elcsitulok.
**************************************-
És természetesen tudok arról, hogy a szerelem érzése és annak tárgya is csak egy mankó, mely egy ideig támogat, és e rettentő érzelem megjelenésének egyik célja, hogy végül önmagát is szükségtelenné tegye. Meg arról is tudok, hogy mindez feltételez egy személyes ént, melynek jelenléte mellett teljességgel felesleges a szerelemről beszélni, mert ahogy írtam fentebb, de ismétlem magam, vagy az én vagy a szerelem – mely a támaszték nélküli valóság tükröződése az anyagban – van jelen ebben a világban, ketten nem uralkodhatnak.
E ponton kell bevetnem a legnagyobb erőtartalékaimat. A mester is nyomatékosította, itt van szükség a legkitartóbb állhatatosságra, ez a legégetőbb, legkeservesebb rész. Lényegében még az életben le kell választanom magamról az életet, pontosabban felfedni annak valótlan mivoltát.
Addig addig távolítom el az útból mindazt, ami megjelenik és eltűnik csupán, amíg találok tárgyakat. Erőnek erejével elsöpröm a férfi alakját, akin felcsillant a szerelem, mondjuk ő ebben rengeteget segített, tényleg megtett mindent azért, hogy lénye lefokozott jellegével ismertessen meg..El kell távolítanom a káprázatot, mely a szemében csillog, hisz a legutolsó, legkisebb atomnyi jelenség is illuzórikus csupán.
Kegyetlenül kell eljárnom mindennel, ami tárgyi jelleggel bír, hogy végül elérkezzek magamhoz, aki tud minderről, és aki mindezt tapasztalja. Igen, ez az a pont, ahol igenis el kell távolítanom magamat is, enélkül nincs szerelem..
Noha sok friss kereső azt mondja, milyen könnyű a szívbe megérkezni, hát nekem nem ez a tapasztalatom, errefelé járva sejlik fel, mi mindenbe kapaszkodom, ragaszkodom, míg a közelébe kerülök. A szívbe, mely a szerelem otthona, a szívbe, melynek közelében a legutolsó atomról is kiderül, hogy káprázat volt csupán.
Erőnek erejével le kell hántanom hát a formát arról a hatalmas érzésről, mely megjelenik bennem, és itt válik el, őszinte vagyok-e, hogy egy újabb romantikus-szerelmes történetet akarok annak összes szépséges kínjával, vagy önnön magam valóságosságát.
Ebből vizsgázok épp, a legutolsó reményt is el kell távolítanom azzal kapcsolatban, hogy az élet boldoggá tehet, mert a boldogság máshol van.
Pont ott, ahol a szerelem.