Ez a kép nekem azt mutatja meg, miként takarjuk el orbitális, az előtérben pöffeszkedő, dölyfös énjeinkkel önnön, eredeti szépségünket. Miként tollászkodunk ájtatos érzésekkel a felszínen. Hogy tettetünk jóságot, alázatot, szeretetet, megtartást és miként várjuk, hogy mindezen nagyszerűségünket még meg is koronázzák.
Igen, pontosan ezzel a talmi színjátékkal megy el az élet, olykor megtartó Máriát játszunk, máskor kortalan és mezítelenségével haknizó bölcset, vagy pedig az ő megváltásukat szomjazó világi vezetőt. És brokát, bársony, arany, rubin, gyémánt díszeink mögé bújva lehetetlen, hogy bármi valódi szépséget is észrevegyünk..
Mert mi vagyunk a szépség kitakarói, az akadályok, melyek eltakarják a minket megtartó táj nagyszerűségét. A folyók óvatos, a medrükből kitörni nem akaró ringását, mely lágy hullámaival körbeölel egy védtelen szigetet, talán a paradicsom van ottan..A táj elíziumi békéjét, az eget, a Napot. Mindent. Hisz ahova megérkezik az ember, ott nyoma vész az istennek.
De akik szerencsések, azok csak statisztának szerződtek, és kilépve a főszerepből a kép hátsó részébe merészkednek, és kikukucskálnak onnan, sőt fél testüket ki is lógatják a szakadék fölé. Ők talán átélnek valami igazit is, de nekünk, főszereplőknek csak a színjáték marad.
Ki fogja megtanítani nekünk, mit kell nézni egy festményen, hogy boldogok legyünk, mert ez lenne a művészet célja, nem? Hisz ettől az öreg bácsis kisdedtől, a viaszmaszkot viselő mamájától és a belőlük hasznot kicsikarni akaró főúrtól aligha leszünk, miközben a kép apró részleteiben pedig ott a gyönyörűség, de azokhoz már nagyító kell.
De most még azt is kapunk..
Itt lehet belenagyítani egyes remekművekbe:
http://closertovaneyck.kikirpa.be/verona/#viewer/rep1=2&id1=acb9490ee9ba447f1bf7b0d17ab9b3fe