A sűrű erdők legsötétebbikébe érkeztem, ahol az összes addigi út véget ért. Kék madár szalagként húzta maga után a korábbi életem.
Mert előre nem láttam semmit, visszanéztem hát a tájra, ahol jártam, s akkor jöttem rá, eddig mennyire is megúszásra játszottam. Szó szerint úsztam, s magam előtt megsokszorozódva, mint úszók serege sejlettem fel.
Siettem az életen át, mielőbb el akartam jutni a nagymama házába, emiatt még Piroska meséjét is átírtam. Kihagytam belőle azt a részt, ahol a kislány letér az útról és virágot szed, így a farkassal sem találkozott. Mert állítólag semmi más vágyam nem volt, csak a nagymama és a ház. A mese vége, a beteljesülés. A falak, amelyek megvédenek az élettől, s ahova már évekkel ezelőtt megérkeztem.
Esténként mindig hallottam valahonnan felcsendülni a történetem, melynek végére pihentető, mély álomba zuhantak a gyerekek . Hittem nekik, ha ők békére lelnek, akkor előbb-utóbb biztos nekem is sikerül, és magamra másoltam a nyugalmukat.
Ám hiába áltattam magam a házzal és kölcsönbe kapott békével, valami egyre csak hiányzott.
Akkor jutott eszembe, csak meg kéne keresni a farkast.
Aki még aznap éjjel eljött és éjkék ruhába öltözött.