Arra ébredtem, hogy kék színű könnyekkel sírok és, hogy rettentő hideg van a szobában, és gyorsan be kell hozzam a fát.
Az este beszélgettem valakivel, akibe “szerelmes” lettem tavaly, és úgy tűnik, hogy az éjszaka átszakadt bennem a gát, nem bírtam tovább tartani ezt a szívem mélyi hatalmas kékséget, és rám ömlött az egész. Úgyhogy most összevissza kék vagyok, és ezt bizony le nem mosom magamról, talán majd idővel lekopik.
A szeretni ige emberi dimenzió, szeretem a telet, a svéd nyelvet, a portugál óceánpartot, szeretem a marcipánt, a tejes teát, és szeretek embereket is..Értem magamban ezt az érzést, mely személyes létemben gyökerezik, el tudok jutni az eredőjéig. Afféle békés, meleg, otthonérzés ez ebben a szépséges-fájdalmas világban, melynek jelenségeit csak ellentétpárokkal lehet jellemezni.
De a szerelem az más, az messze-messze túlmutat rajtam, és ez az egyetlen kapaszkodóm, mellyel kiverekedhetem magam kettétörtségemből. Mert a szerelem azon egyedülálló érzelem, mely mint idegen világ vendége megjelenik az életben, hogy elhozza az örömhírét annak, aki tényleg vagyok. Felbukkanása teljesen abszurd és követhetetlen, ráadásul én mindig a nem “megfelelő” férfiakba szeretek bele.
Tegnap is hallgattam a lemezét, amit mindig feltesz, mikor beszélünk, már kívülről ismerem, kicsit unalmas, és amit be kell valljak, több ponton meg is vetek. Ígérget, nagyot mond, önmaga fölé emeli magát, okoskodik, néha még életmód tanácsadóvá is válik, szóval legszívesebben elpáholnám egy homokozólapáttal. És őrjítően magabiztos, aminél kevesebb kellemetlen emberi tulajdonságot ismerek, na meg nem is mindig mond igazat, ami meg megbocsáthatatlan..
Idegesen hallgattam a lemezét, a közelében mindig feszült vagyok, néha közbeszólok és leleplezem, hogy kár a gőzért, innen, ahol állok mindent látok. De hiába az összes erőfeszítésem, a világot nem lehet leleplezni.
De legalább mások kínos kis szerepeit látva újra eldöntöm, mindig azt fogom mondani, ami tényleg bennem van, és ide is csak azt írom le, mert az isten olvas itt is.
Aztán lemegyek a partra, korom sötét van, útközben megállít egy német férfi, felsikolt, hogy jaj egy szellem, ez lennék én a világ végén. Hátamat az egyik sziklának döntöm, és egyetlen pillanat alatt tolom el magam elől a személyt, akivel előbb telefonáltam, hogy végre felfedje előttem magát a valódisága, és vele végre átbeszéljük ezt az egész gyönyörűséget.
Szerintem a szerelmet nem lehet áthozni ebben a világba, de mi elindulhatunk utána.