amikor Edvard Munch-ot az osloi fjordnál sétálva, hirtelen egy a nagy csendben előbukkanó sikoly szakította szét, nem a személyes, hanem az emberiség kollektív, rettentő démonjával találkozott. A legutolsó arcunkkal, aki felismerte, vagy ő vagy én, vagy az isten vagy a személy. Itt valaki menni kell, és annak fájni fog..
Szerencsétlensége az volt, hogy erre a világra roppant módon érzékenyként, kellő védelmi réteg hiánya nélkül érzékelte azt az amúgy szűnni nem akaró, eget rengető panaszt, mely minden emberi lény legtitkosabb sajátja.
Azt, amit a legbravúrosabb élettechnikákkal, trükkökkel elfed, fátyoloz, a legprofibb pedig elfalaz maga elől. Manapság meg aztán iskolát nyit abból, miként kell efféleképpen építkezni, és hol lehet maltert és téglát vásárolni.
A sikoly alapvető jellegünk, vele érkezünk meg a világba, és amit – valljuk be – nem tud megvigasztalni a világ.
Hisz miképpen is lehetne elfedni azt a tényt, hogy végtelen szellemként testi börtönbe kerülünk, körénk hazudnak egy álomvilágot, címkét kapunk, nevet és nemet.
Engem mindig is csak azok érdekeltek igazán, akik ismerik és nem tagadják le önnön sikolyukat. Viszolygok a békés, boldog, harmonikus jóemberektől, akik állítólag szeretnek..
Ami igazi és számít és tényleg van, az a sikoly után fedi fel magát bennünk. Unom a jógapózba dermedt, a párocskájuk mellett öröklakást bérlő boldog tekinteteket.
Csak a sikoly idején vagyunk igaziak.