Az egyik kedvenc Hamvas Béla-esszém az ikon erejéről szól, arról a tényről, hogy azt nem mi nézzük, hanem ő minket. Az ikon nem a mi partunkon áll, hanem a “másik oldalon”, a bennünk lakó örökkévalóság lát rajta keresztül. Egy ilyen képre nézve saját valódiságunkkal nézünk farkasszemet.
Persze biztos az ikonok fajsúlyossága között is van különbség, nem hiszek abban, hogy az alkotó a saját megvalósítottsági szintjén túl képes művet létrehozni. Megvalósítási szint alatt az Istennek való önátadás mértékét értem, az iránta érzett szerelem hőfokát, mely alapján mérettetünk meg.
A rubljovi Szentháromság világörökségünk, a rajta látható három lény balról az Atya, középen a Fiú, és a jobbra a Szentlélek. Ez az ikon ugyanolyan Istentől való teremtmény, mint mondjuk a Fekete-tenger vagy a Kékestető, itt csak annyi a különbség, hogy a hetedik nap után, feladva az egészet, Isten átadta a genézis műveletét teremtményeinek, és jelen esetben Rubljovban manifesztálódott a teremtői alkotóerő, de ugyanúgy megjelenik ez egy méhben is, amikor kaptárt épít.
Itt mind Istenbe vagyunk szerelmesek, ez életünk ténye, persze van, akinek erről sejtelme sincs..Az Isten pedig nem egy elvont fogalom, hanem a szívünk legsötétebb, legkegyetlenebb, de egyben leggyönyörűbb része is, tehát “magamba” vagyok szerelmes, mert rajtam kívül, e legutolsó, a szilárdnál is lágyabb ponton kívül minden csak káprázat. Mivel erről közvetlen megtapasztalásom van, ezért ezt is tényként kezelem.
S mikor “szerelmesek leszünk” egy adott formába, sosem annak alakjába, hanem a benne lakó, rajta keresztül felragyogó istenibe szeretünk bele. Természetesen nem csak egy másik ember lehet a tárgya a szerelmünknek, előfordul, hogy egy művészeti alkotásba vagy egy természeti jelenségbe szeretünk bele. Én például két hegybe is szerelmes vagyok.
Ám noha közelebb van hozzám a szerelmem, az Isten, mint a saját retinám, mégis az élet abszurditása, hogy úgy érzem, el nem érhetem, és egész ittlétem sóvárgás felé.
A Szentlélek nekem éppen ez a sóvárgás, az imádatom tárgya és az önmagam közötti tér, ez a nem e világi erő, mely váratlan a semmiből bukkan fel két jelenség között, mikor a másikban magamra/Istenre ismernek.
A Szentlélek az, amit most éppen érzek, “látok”, ahogy sok ezer kilométerre otthonról, teljes egyedüllétben élek át, ha kinézek az ablakomon és meglátom az Arunácsala hegyet.
A Szentháromság-ikon pedig nekem végre-végre Szentlélek testet öltése. Erre ébredtem ma reggel, hogy tőle segítséget kértem, mert azért nem könnyű ennyire egyedül velem szemben egy ekkora heggyel.. Ez az ikon az összekötő, mely elvisz imádatom tárgyához. Ha ezt az ikont nézem, végre látva látom azt, amit a szemeim nem bírnak el.
Pedig azt mondja az Írás, hogy a Szentlélek nem ölt fizikai testet, ezek szerint az Írás sem tud mindent, mert a Szentháromság-ikon biztos, hogy kivétel.