Azt jó ideje megtanultam, hogy sose arra figyeljek, hogy ki mit mond, mert ugye ma már egy papagáj is fel tudja mondani a védákat, ha kitartóan tanítjuk, hanem arra, ahonnan beszél. Szóval, hogy milyen távolságban vannak a szavai a minden felfoghatón túli szívtől..
Zsigerből irritál ez a ma divatos, arcunkra ragasztott, ájtatos, spirituális mosoly, a kicsit meghajlott hát, mintha a tanítvány benne ragadt volna a guru előtti hajlongó pózba, ez a csendes, szofti, harmonikus, édes-mézes bájolgás, ami azt sejteti, az illető megtalált valami kincset a spirituális ösvényen, és már csak mosolyogni tud erre a világra, ami ugye csak illúzió..
Velem mindig valami azt sejteti, ha ilyennel találkozok, hogy mindez csak takaró.
Az még rendben van, hogy ha az árus azt mondja, hogy nem kukacos az alma, aztán otthon felvágom, és másznak elő belőle a bogarak, meg valahol azt is megszoktam, hogy a házfelújító két hónap helyett végül egy év alatt fejezi a munkát, noha előre kifizettem. Persze mindez fáj, de veszek új almát, és elküldöm másik éghajlatra a vállalkozót.
Sajnos megszoktuk, hogy össznépileg nagyon ritka az, hogy valaki tényleg azt is csinálja, amit a szája mond. De ezeket ki lehet heverni, vagy nem, és “max” belehalunk..De akkor is, ez az egész nem érinti a tényleges és valós igazságot, szóval, hogy a születések és a halálok körforgásában szivatjuk “csak” egymást telibe. Mert szoktuk.
Ám amit nem bírok tolerálni, ha egy ember, miután vette a bátorságot ahhoz, hogy beüljön egy szellemi tanítói székbe, – ráadásul kilógatja a feje fölé a mesterek mesterének fotóját, jelezve ezzel azt, hogy a folytatója az igazság kimondásának, ami már önmagában átverés, mert az a mester, akire utalok, nem hagyott maga után örököst – nem a végső és abszolút igazságból beszél, hanem egy állapotból. Mintha nem jutott volna fel a csúcsra, hanem útközben talált volna egy szuper kis tisztást, és ott letáborozott, és egyre csak gyűlni kezdtek köré a többiek, akik szintén nem akartak továbbmenni.
Életem egyetlen bizonyossága, hogy “hallottam” az igazságot emberi hangon megszólalni, azt az igazságot, akinek a legfőbb tanítása az volt, hogy don’t land anywhere, vagyis semmilyen állapotban, helyen ne landolj, még ha a legmagasabb mennyek birodalma is az.
És ezek után van bennem egy rettentő megkülönböztető képesség, ami pontosan és megingathatatlanul hallja, az illető honnan szól, mert hallottam, milyen az a hang, ha valaki nem landol.
Ma délelőtt nem bírtam tovább, és bekiabáltam egy kisebb tömegrendezvényen, mely pont az igazság témájában hirdette magát. De hát a császár meztelen, nincs is rajta semmi, és leírhatatlan az a magány, amibe ezzel löktem magam, mert hát az ott lévő barátok, ismerősök közül végül nem jött velem senki.
De szerencsére tudom, ebben az állapotban sem szabad landolni.
Azért most nagyon jólesne, ha valakinek kisírhatnám magam a vállán, és megtartana egy kicsit itt, a nőt, aki érzékeny és nem akar erős lenni, és persze hallaná a szívével, honnan is szól a kisgyerek a mesében.