(ez a film nem kíván elemzést, tökéletes mű, nézzétek, nézzétek az eredeti nyelvűt felirattal. Itt most csak a fő témájáról – az anyák szeretetéről – írok. A filmet a fiam ajánlotta, külön-külön sírtunk rajta..)
Az életben semmit sem tapasztalhatunk meg teljességében, mert itt – hisz jellegéből adódóan kettétört – minden csak töredezett állapotában jelenhet meg. Az egész éppen csak felcsillan, így a szeretet is.
Szeretem szuper hasznavehetetlen dolgokkal tölteni az édes időt, így például jó ideje a szeretet legteljesebb megnyilatkozásait keresem. Kutatásom során arra jutottam, aligha láttam olyan pompájában máshol, mint mikor anya szereti a gyermekét. Ám ennek egyetlen oka van, mert míg a hasában élt, látta őt abban a meztelenségében, mikor még nem is volt igazán, ahol még nem takarta el egy személy. És ebben a forma nélküli formájában őt csak imádni lehet.
És az anya – akinek jó memóriája, és szerencséje sok ilyen van – egy életen át nem feledi ezt.
Az anya – meg merem kockáztatni, mert látta a gyermekét, úgy, mint minket isten lát mindennap – képes is őt úgy szeretni, mint minket isten. Ez az élmény az egyetlen erő, mely mozgásban tartja a földet, ennek közelében még az ördög is visszahúzza a szarvait.
Ennek okán a legtöbb anyában él egy “etalonérzés” a szeretetről, és onnantól kezdve az ilyen nőt bizony nem lehet becsapni, ezért is gyanakodnak minden nagy ívű érzelemnél, mikor “szerelmesek beléjük”. Ám az okos anya ezután nem vágyik másra, minthogy megtanítsa magát más kapcsolataiban is ugyanúgy szeretni, mint gyereke iránt, és jó esetben ezt az érzést rámásolja a többi kapcsolatára.
Ez a film egy ilyen anya emlékműve, akinek fényében, bizony ha nem tartom a szemem elé a kezem, belevakulok.
Ez a film a szeretet emlékműve, mely miként minden ebben a világban, csak kettős mivoltában képes megjelenni. Egyszerre borzasztó gyönyörűség és ugyanannyira borzasztó fájdalom. Mert miután anyaként egyszer már átéltünk a szeretett lénnyel való fizikai együtt létezést, minden perc, amit eztán nélküle töltünk el pokoli fájdalom.
A kilenc hónapnyi egy testben létezését egy másik lénnyel nem lehet elfelejteni, a születésre, mint rettentő szakadásra nincs gyógyír. Az anyából a gyereket, mint saját szervét tépi ki világra érkezése, és onnantól haláláig már ezzel a hiánnyal él.
Ez a mai divatos “engedd el a gyereked”- felhívás egy orbitális átverés. Hogyan is engednéd el a kezed, a májad vagy a gyomrodat? Mégis ez a rettenet megtörténik nap mint nap, a gyereket mégis el kell engedjünk, aminek feldolgozására nem kaptunk segítséget az élettől, de el fog értünk jönni anyákért a kegyes halál, mely begyógyítja sebeink.
És persze, persze, úgy tűnik túlzok, de nem, csak eredetiben érzékelek..És látom, azért hogy túléljük ezt a fájdalmat, ezt a feldolgozhatatlan veszteséget, megpróbálunk a világhoz hasonlóan spőddé, keménnyé, ellenállóvá válni, pedig miután elveszi az élet tőlünk a gyerekünk ordítunk kéne szakadatlan..
Van, akinek sikerül ez a világivá válás, és lazán veszi az akadályokat, de nekem nem fog soha. Nem is akarok igazán semmit kezdeni ezzel a világgal, mert a gyerekemen keresztül látott világ a valódi, és egy pillanatra sem hagyom magam becsapni ezzel itt.
Csapják be magukat a gyengék, és a megalkuvók, és éljenek “boldogan” a káprázatban.
