Az egyik legnehezebb fajta létezés, mikor túl korán jöttél, és minimum kétszáz év múlva lenne esedékes az érkezésed, így a törvényeidet nem érti a világ. Ami számodra alapvető, evidens, és magától értetődő – hogy a szerelem a valóság első megnyilatkozása az anyagban, ami nem részekre bontható, senkihez sem tartozik, és nem zárható kapcsolatokba – amiatt össznépileg közutálat és megvetés tárgya vagy. Egyszerűen nem érted, nem érted..Vagyis dehogynem, mert pontosan látod, a tömeg jelentős része egy önmagához képest sokkal alacsonyabb “rezgésszinten”, megvalósítottsági fokon tengeti életét. Pedig ennél ő sokkal több lehetne, és hiába szólsz a benne lakó istenhez, csak egy ember válaszol.
Hogy történhetett meg e gyalázat, hogy a káprázat diadalmaskodott a valóság felett? Mintha szűk, sötét lyukból kukucskálna, és abból nyújtózkodva próbálná elérni az egyik a másik hasonlóan szűk lyukban élő nyomorultat, és valami eszement módon védenék szánalmas kis birodalmukat. A lehetséges világok legaljassabbikában így néz ki egy párkapcsolat.
Fiatalabb koromban sok kapcsolatom volt, de most már annak a gondolata is elborzaszt, hogy majd valaki fogja a kezem, és addig a másikat – ha betartom a világ szabályait – nem foghatja senki sem. Miközben irtózatosan vágyom az emberi kapcsolódásra, de úgy tűnik, nem ezen világ szabályai szerint.
Most megint romboltam, pedig bíz’ isten építeni akartam, szenvedélyes szóval hidat egy másik emberhez. A barátom, a szerelmem, szeretőm, “édes kicsi kincsem” életében felbukkant egy régi leányzó, gondoltam, csak elférek én is már kettőjük mellett, csak lesz annyira tökös az illető férfi, hogy vállalja magát, és bevallja, hogy létezek. Persze gyanús volt a napokig tartó nagy hallgatás, a kétezer kilométeres távolság sem tett éppen jót. De egy ideje úgy hiszem, bőven mindent virtuálisan is tisztázhatunk, szóval a táv nem akadály. Aztán az egyik este nem bírtam magammal, és elkértem a nő telefonszámát, hadd kérdezzem már meg mi a baja velem, noha nem is ismer? Mitől fél, miért nem mer hozzám szólni, ha már a szemembe épp nem tud nézni?
Fél óra múlva már a férfi tiltólistáján voltam, és megkaptam a választ, nem kíván az életébe a nőcike. Most csak találgatok, vajon a nő a gondolattól is, hogy vagyok, úgy megrémült, hogy élből elutasított?
Hisz mit képzelsz te magyar szuka, mondja a japán nő, a német férfi az enyém. Deutschland, Deutschland über alles, most végre elfoglaltam, az enyém, nem viheted, nem kellesz, törlés, tiltás, a léted írmagja se létezzen..
Olyan ez, mint mikor halálhírt kapsz, csak hát a halál kinyit egy kaput, és ha jól figyelsz, rögvest megtalálod azt a másikat a túlparton. De itt fogalmad sincs, hol keresd őt, mert elvileg él. De minek is? Hogy századszorra újraírja anyjának, nagyanyjának sorsát, hogy ismételjen és ismételjen, és engem újra máglyára kívánjon, mint tette évszázadokkal ezelőtt. Atyaég, ennyire lealjasodott a világ?
És persze azt is tudom, miért van ez, mert a sokaság a Ki vagyok én a valóságban? kérdés felé még el sem indult. És önismeretként meditál, traumákat old, családfát kutat, kócsoltat, terápiáztat, és közben habosra keveri ezzel magán a szart, mert a válasz sosem fog a személyes én szintjén megérkezni..
És addig zárva a szív, addig nincs szeretet. Nekem meg újra és újra széjjel szakad a mellkasom, és azt számolom, vajon hány évig tart még ez itt, és vajon lesz-e addig valaki, aki majd a fiamat úgy szereti, mint én, mert onnantól tényleg nem érdekel ez az egész, és nem bánom, ha rádől az emberiségre a világ, mert ő rombolta szét, megérdemli hát.
