Az egyik eszközöm, melyet járműként használok, hogy elfuvarozzon önnön szakadékomig, a művészet. Az egyes, kedvenc alkotóim művei elé úgy ülök le, mint szentélybe. Egy ideig visz csak a látvány, aztán átveszi annak helyét a képben lakó erő, az alkotó szándéka, vágya, mellyel ecsetét húzta.
Nem jártam művészeti képzésre ezer szerencsémre, az egyetemi művészettörténeti órák bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy lássam, hogyan szedi apró miszlikre az egyes művek gyönyörűségét a tudomány. Rögvest az elején követtem Hundertwasser tanácsát, mikor azt mondta a diákoknak, menjetek haza, mélyüljetek el magatokban, hisz semmit sem tudok nektek tanítani.
Művészeti oktatómnak az egyes műveket, a festők életét, gondolatait, és a hamvasi művészeti írásokat tartom, nekem ennyi elég. E kötetekben bőven van annyi utalás, hogy el lehet indulni. Hamvas Béla egyedülálló módon közelít a művészethez, amire, mint az egyik utolsó épen maradt hídra utal. (igen, én is tudok arról, mivé züllik, aljasodik a művészet is, miként használja zsebkendőnek az ember, melybe belesírja könnyeit, de inkább a taknyát fújja. Nem hiába szelektálok nagyon, és meggondolom, belépjek-e egy modern múzeumba)
A művészet az igazság keresésének egyik eszköze, és rendkívüli volt az örömöm, amikor felfedeztem, hogy Hamvas pont erre utal, és megjelöl jó pár festőt, akiket ezen kategóriába sorol, többek között Ferenczy Károlyt.
Az igazságkeresés a művészetben benső útkeresés, az ecsetvonás afféle söprögetés, akadályelhárítás a szív felé vezető úton. A kész mű pedig jó esetben egy újabb térkép egy benső tájhoz, ahova a nappali én nem ér el. Ám fontos tudni, még a legutolsó, legszubtilisabb benső képeink is ezen káprázatvilág részei, mert egy illuzórikus én tud róluk. Ezért is írom, hogy jármű csupán a végső pontig, de nagyon fontos, míg itt vagyunk, mert egy minőségibb, “megszenteltebb” élet ismérve, s ha már megkaptuk e testi lét lehetőséget, miért ne élnénk megfelelő színvonalon.
Ferenczy Károly Orfeusz alakjának megörökítésével ódát fest a legfontosabb, önmagához vezető eszközéhez, a művészethez, mely ittlétünk abszurditását, fájdalmát és borzalmát egyedülálló módon alakítja oly képzetekké, melyek elviselhetővé és élhetővé teszik az életet.
Ezt úgy szoktam mondani, az alkotás során letisztogatjuk a mocskot e jelenségvilágról, hogy visszaadjuk annak eredendő ragyogását. S az a művészet, mely ennél kevesebbet akar, megreked a terápiák, gondűző, figyelemelterelő tevékenységek szintjén, amely nem hozott anyagból dolgozik, és még sorolhatnám ismérveit, nem nevezhető művészetnek.
Igen, a művészet lealjasodása, kiárusítása is a vaskor egyik ismérve. De éppen ezért rendkívüli, hogy még vannak köröttünk igazságkereső művek.