Most, hogy ismét tetőtől-talpig merő sebesülés vagyok, és a belem lóg, mert összevissza rugdosott a monogám világ, eljutottam arra a pontra, hogy végre kijelentsem – és már nem érdekel, hogy kampányol majd ellenem ez a kétségbeesett, a másikba kapaszkodó emberiség – hogy a monogámia eredendő természetünk elleni vétek, és a szerelem közmegegyezésen alapuló elárulása. Hisz a monogámiában a szerelmet – ami ittlétünk egyetlen emlékeztetője arra nézve, hogy határtalan lények vagyunk – kapcsolatba zárjuk, birtokolni vágyjuk, így megfosztjuk eredendő ragyogásától, és idővel a többi jövő-menő érzelem közé keverjük. Pedig a szerelem nem a tied, sem az enyém, azt csak, mint valami idegen világ vendégét, körültáncolni lehet.
A monogámia az istenétől elszakadt embert műve, aki elképzelt teremtőre hivatkozva tanmesét talált ki genézisről, édenről és az első emberpárról, és ez pontosan kéz a kézben jár azzal az eredendő tévképzettel, hogy a kettő, a kettétörtség világában élünk. Ezzel a rettentő örökséggel, ami születésünk velejárója, a címkével, a pecséttel, a névvel rajtunk. A kettő, az önmagunk egy testtel és címmel való azonosulása az ősbűn, és nem az alma.
a legutóbbi gyönyörű nekifeszülésem egy témának, amit egy olyan nőnek festettem, akivel közösen szeretjük ugyanazt a férfit. Testem-lelkem, minden titkom elé tártam, de nem kellettem. A hazug élet kellett, a nyomorult, emberellenes monogámia. A férfi meg tovább fogja folytatni hazug üzérkedéseit, titokban, és ha “szerencséje” lesz, legközelebb nem egy ilyen “shakti” támadja le, aki számon kéri rajta az egyenességet.
A monogám ember az önnön valódiságáról megfeledkezett látszatlétező, az önállótlanság netovábbja, aki ahelyett, hogy a szív mélyén lakozó földöntúli szeretőjét imádná, és nem félne rávetíteni annak csodálatos erejét a világra, akár kettőre vagy háromra, félelemtől megittasulva egy “tárgyba” (=egy hozzá hasonló látszatlétezőbe) szeret bele. Majd kétségbeesésében szexussá degradálja a szerelmet, és ezzel fenntartja ezt az egész rettentő evolúciót.
Látva a nyolcmilliárd fölé emelkedő embertömeget, azt gondolom, fel kéne lassan hagyni a szaporodással is, és megállni döbbenve a szerelem előtt, és nem lerángatni többé az anyagba, a test szintjére, hanem kéz a kézben köré állni, és közösen imádni. És így múlni el emberként ebből a galaxisból.
Nem hiszek a kettő találkozásában, ember az emberrel “szárazon” csak ütközhet, a találkozás csak egy közösen méltatott, imádott ügy, irány esetében lehetséges. Keresztényien úgy mondanám, csak istenben találkozhatunk. Ezért is hiszem azt, az egyik legnagyobb közös nevező két nő között az lehetne, amikor egyszerre vagyunk szerelmesek ugyanabba a férfiba, s általa felfedezzük halhatatlanságukat. A közös ügy iránti lelkesedésük lehetne szövetségük igazi bázisa.
erről van szó!! ez az egyetlen szerelem, melyet az önvalónk iránt érzünk, szóval valójában az “Arunácsala hegybe” szeretünk bele. a valódi szeretőnk nem e világi, akinek tükröződéseit imádjuk az életben. SZERELMES ARUNÁCSALA. 2024, 85*85cm
De csak egy önmagában gyökeret vert, érett férfi képes egy ilyen gyönyörű, szerelmes aktust levezényelni. Ám sajnos a sorsom még csak ott tart, hogy a férjemen kívül újra és újra soha felnőni nem tudó, traumáik mögött bujkáló, lebegő, magukat nem ismerő, így a valós megvalósítottságon túl magukról többet állító férfiakkal találkozom, akik noha ki-kirepdesnek egy kapcsolatból titokban, hogy a mamma meg ne tudja, és szeretnék elmismásolni odahaza az egészet.
(És milyen furcsa, a magukat éppen szabadnak hazudó férfiak mögül valahogy az utóbbi időben mindig kihullanak rejtett nők a szekrényből, akikről nem is tudtam, mert azért alapvetően én sem párkapcsolatban lévő férfikat keresek.)
Csak velem rosszul járnak, mert én egy milliméter hazugságot, sunyiságot sem tolerálok, és valami eszement erő kel életre bennem, amikor felfedezem, hogy nem vagyok felvállalva, pontosabban a szerelmünk nincs felvállalva, és ösztönösen rettentő tükröt tartok a hazugság elé. Újra és újra ugyanaz.
Talán százból egy férfi mer beleállni önmagába, és ország-világ, mamma, gyerek előtt vállalni az érzéseit, és ez azért van, mert fogalma sincs, milyen erő közelébe ért, amikor szerelmes.
Mert nem ismeri önmagát, így elárulja azt is minden nappal, és teszi ezt a szerelemmel is. Pedig a szerelem ő maga valóságában, az önvaló tükröződése az anyagban, amit egyszerre akár több felületen, nőn is felismerhet.
ez pedig annak a százból egy darab férfinak, aki meg tudja teremteni az anyagban a nők közötti legszebb ölelést. VIRUPAKSHA BARLANG TESTET ÖLT. 2024, 85*85cm