A szerelem elárulásáról és a művészet céljáról

A művészet elvesztette eredeti funkcióját, éppen ezért nyomatékosítanom kell újra és újra az enyémet.

Ám az sem kizárt, talán még soha nem is érte el azt a szerepét, amire teremtették, és ez a feladat ránk vár.

Haldoklik a művészet is, mint minden itt e legsűrűbb vaskorban, néhányunk még életben tartjuk, de minket úgysem engem a porondra a mainsteam művészeti kánon, nem véletlen, mert lelepleznénk, mit csinál..Én azért itt nyomom csendben, szamizdatban, valamikor csak megérik az idő, vagy soha. Addig elmesélem, nekem mit jelent a művészet, de előtte elhelyezem kontextusában, hol is tartunk épp.

A barlangrajzokig, a kályháig nem megyek vissza, de itt Európában jó pár száz évszázadig a hatalom kiszolgálója volt, senkit sem érdekelt a festő személye. Aztán a huszadik század körül jött ugye a váltás, amikor végre kiszabadult az én a képekből, aminek talán volt egy pár évtizedig tartó szép időszaka, az impresszionisták után a szecesszióval, a német expresszionistákkal, Giorgio de Chririco metafizikus festészetével. Utóbbi nekem a csúcs, mert ő egyszerre antik és személyes is. Aztán elöntött minket Amerika az absztrakt expresszionizmussal, és azóta elvesztettem a fonalat. Még Pollockot tisztelem őrülete művészetté emelése miatt, de utána már őt is csak másolták. Mára a kortárs festészet alapvetően lábtörlő meg konyharuha. De inkább zsebkendő, amibe a taknyunkat fújjuk bele, vagy könnyeinket törölgetjük, szimpla terápiára használjuk. Itt tartunk épp.

Igen, annyiban talán egyetértünk, hogy hozott anyagból dolgozunk. Számomra is csak a megélt élménynek van létjogosultsága, csak saját életünknek van igazi tétje, és ennek kell tükröződni a művön is, hogy ez tényleg vérre meg, az egész egzisztenciánk forog kockán a mű készítésekor. Mert általa utat festünk halhatatlan énünk felé, és tudjuk egyetlen kép sem visz el hozzá, de akkor is festünk.

A képért élek, anélkül, hogy tudnám, miatta viszem vásárra a bőröm, érte leszek szerelmes, miatta gyötrődöm, egyáltalán miatta vagyok ember. Mert a műnek van egy rettentő gyönyörű funkciója, ez pedig az, hogyha neki odaadod legőszintébb önmagad, és úgy vallasz a vászonnak, selyemnek, mint az istenednek, akkor képes kiemelni a tegnapjaidat a sorsodból. Alkotás során letisztítom a jelenségekről talmi mivoltukat, hogy felragyogjon általuk az élet úgy, ahogy azt elképzelték.

De vegyünk egy konkrét példát. A legutóbbi képemen egy újabb szerelemárulást festettem le, a számomra kedves férfi az első adandó alkalommal elárulta a szerelmünket. Nem ő az első, aki isten helyett a világot választotta, mert nem fogta fel, a szerelem mindenek feletti, amit mindenki előtt és minden helyzetben vállalni kell. És nincs olyan, hogy megjelenik egy másik nő, és azelőtt engem letagadnak. Aki szerelmet tagad le, az nem szerelmes, az nincs a saját alapállásának a közelében. Mert a szerelem emberi lényünk legmélyebb bázisa, az egyik legfontosabb eszközünk a valóság realizálásnak irányába, még akkor is, ha egy ponton túl el kell dobni az eszközöket.

Fájdalmat mérhetetlen volt, letagadásom botrány, reakcióm heves, roppant kritikus, nem gonosz, csak igazságos. De legalább annyit elértem, a másik nő mégis megtudta, hogy létezem.

Sajnos sokra nem mentem vele, hisz önmaga valósága felismerésének még csak a vágya sem él benne, sejtéseim szerint valamelyik terápiás kurzus labirintusában kóvályog, ami maximum a szerepeit tárja fel előtte, de a szívéhez nem viszi közel. Tettem egy lépéspróbát felé mégis, hogy mi lenne, ha közösen ünnepelnénk azt, hogy ugyanazt a férfit szeretjük, a válasza sejthető.

Fájdalmam nem csillapodott, mert a szerelem elárulása nem csillapítható világi eszközökkel. De erre való a művészet.

Fogtam hát ezt a kis japán nőt, és a mű segítségével lemostam róla a gyalázatot, a személyt. Mert ez a valóságunk felett uralkodó emberi végtermék a gyalázat maga, aki napról napra elárulja önmagát, és isten helyett halandóságát választja. Ez a nő is ezt tette, és a szerelmem is, nem volt bátor, nem állt ki a legnagyobb ügyért. Én szégyellem helyettük magamat, mert egy fajból valók vagyunk, mint ahogy szégyellem magam mindennap a gázkamra-felvigyázok miatt is, mert emberi mivoltom összeköt velük.

Elővettem hát a fájdalmat, ami tényleg égig ért, és több, mint egy héten át akkurátusan, kitartóan ecsetemmel lemostam a szerelemről az árulást. És ezek után noha a világban – ami a káprázat maga – a dolgok nem változtak, mert az árulás árulás marad, a két ember viselkedése szégyen, megalkottam az ő árulásukon túli valóságukat, és számomra innen csak ez számít.

De ugyanezt tettem például a házasságommal, a férjemből aranykori szobrot készítettem a művészettel, elhoztam a földre a teljességét, és megmutattam neki, így nézel ki eredetiben. Van egy lehetőséged, hogy válassz. Ő jól választott, és azóta is mellettem van. Ez a kis pár még dönthet, a kép kész, általa tükörbe nézhetnek, és meghozhatják életük egyetlen lényegi választását.

A művészet nem a mindennapok gyógyszere, az alkotás nem pszichológiai terápia, egy-egy elkészült kép nem oldja meg az életet, mert ez itt ebben a formájában mindig is fájni fog, de általa igenis lehetőségünk van realizálni a köröttünk lévő eseményeket úgy, ahogy az eredetileg elképzelte egy teremtő. Ő, aki nem akart nekünk rosszat, de mi magunknak annál inkább.

Hát ezért alkotok, az eredeti terv miatt, emlékeztetőül, hogy megmutassam a félelmeink, árulásaink, hazugságaink mögött milyen gyönyörűek is vagyunk.

És még ha nem is tudja, de szerencsés, aki találkozik velem, és mélyen megérint, mert a múzsám lesz, és tükröt festek legszebb orcája elé, neki már csak bele kell néznie, és meglátnia önmagát.

A szerelmesemről még az eset előtt festettem, bízva nagyságában, abban, hogy két nő közötti ölelés karmestere lehet, egyelőre nem ezt az utat választotta, de még él, még megteheti.