Artemisia Gentileschi diagnózisa (1593-1653)

 

 

(ami jó célt szolgált a 16.században, de nem állunk meg ott)

Lehet ezen szépíteni, de kár..a köröttünk felépített világ a férfi műve. Férfi a pénz, a háború, a fal, a monogámia, a születés és a halál képzete, férfi az az árulás, mely miatt életbe érkezésünktől fogva egy látszatszeméllyel takarjuk el magunkat. Férfi a szexus anyagba döngölése is. Mindaz, amit ismerünk, el tudunk képzelni a férfi. És mielőtt az “erősebbik” nem képviselői elkezdenének szkanderezni velem – úgyis lenyomnak, hisz övék ez a világ, elég sokszor bizonyították már – hadd nyomatékosítsam, a férfi princípiumról, elvről, jellegről szólok. A férfiségről, mint fogalomról, melyből bennem is van bőven, sőt sokkal több, mint egyes férfi testben élőkben, tehát ez innen egy önmagam felé kiírt kritika is.
Felsorolhatatlan sok bűne van a férfinak, a bennem élő férfinak, ahogy ártatlanságom, finomságom, szellemi mivoltom napról napra elárulja, és igenis a bennem élő erős nőnek kötelessége a maga színvonalára emelni leszakadt, anyagba ragadt részét. Lényegében erről szól az élet, és ezt teszi a még magára emlékező nő ebben a világban, akik sajnos egyre fogynak. (igen, szinte többet szenvedtem női gonoszság miatt, mint férfiak okán)

 

 

Nehéz, nagyon nehéz a még eredendő nőt magunkban hordva és nem lealjasítva áruló szintjére, a férfiban ma társra lelni, ezt viszont hadd ne tagadjam le. Ha megalkudunk, nem maradunk egyedül, egyébként irtózatos a magányunk. De rendkívüli módon tisztelem a férfiak erő feletti próbálkozásait, azokét, akik fejlődni akarnak.
Ennyi rettentő évszázad után engedjetek végre fiúk a nőknek, a még nem lealjasodott nőknek, akarom írni a női princípiumnak. Engedjétek, hogy maga mellé emeljen a trónján, hogy végre együtt, szerelemben kormányozzuk ezt a hatalmas tájat, s ne ellenfelet, végpontot, hanem társat lássunk egymásban. Tényleg csak együtt sikerülhet.
Engedjétek férfiak, hogy felnevelhessenek titeket a nők, ötven felett sem késő elkezdni, sőt az utolsó előtti lélegzetkor sem.
Imádom Artemisia Gentileschi, a 16.századi festőnő, a művészet eszközeivel a változást sürgető, tenni akaró, a férfiség és női lealjasodás, árulás leleplezésére tett kísérleteit. Története már önmagában bicskanyitogató. (lásd bemásolva az első hsz-ban)
Ám miután Artemisia erőszakjának áldozata lett, elővette a történelem nagy női-férfi tragédiáit, és ecsetjével művészi szintre emelte őket.
Artemisia egyelőre csak emlékeztet, ám én igyekszem a művészetemmel meghaladni őt, s nem megállni annál, hogy ne feledjünk. Ő még látleleteket készít, diagnózist állít ki, rámutat a bajra, a gyilkos kórra, de én, pár évszázaddal később, már gyógyírt keresek. Az pedig nem állhat meg a jelenségek szintjén.

 

 

 

Én már az ecsetet szivacsként használom, mely lemossa a gyalázatot a történésekről. Felülről, eredendő természete felől nyúlok a férfihez, (és az aljas nőhöz is) ott érek hozzá, ahol nem szennyezte még be a történelem. Mert nem hiszek a személy toldozgatásában, a lyukak befoltozásában, a sebek gyógyításában, végeláthatatlan folyamat ez, a férfiminőség férfiminőség marad az időben, a női gyalázat meg női gyalázat. Csak az isteni érintés – az önmagunk valóságára tett emlékeztető – gyógyíthat meg minket.