Most, hogy megint megkaptam, hogy a poliamoria csak szétrombolja a kapcsolatainkat és tesz boldogtalanná, rettentő a bánatom, mert egy ilyen, tömeg szinten lealjasodott, érzelmileg éretlen társadalomban bizony aligha lehet haladni. Én is látom, hogy zuhanunk, és azt is, hiába ölelkezünk össze mind, a becsapódás akkor is borzalmas lesz, de legalább a végidőket tegyük már elviselhetőbbé. Igen, “apokalipszisre” készülök, és csak és kizárólag az ember elistelenedése, önmagáról való leválása miatt. Mindez nem pesszimizmus, hanem realizmus. Miközben tudok róla a valóságban nem történt semmi, de valóságról érett ember nem beszél, mert az ízléstelen.
Éppen ezért az utolsó lélegzetemig rettentő harcban vagyok a butaság, a szellemi-érzelmi lezüllés láttán, és mind jobban csak nyomatékosítok.
A dél-portugál, több évtizede szabad kapcsolódási alapon működő Tamera – https://www.tamera.org/ – közösség számomra nagyszerű példa arra, hogy a poliamoria nem csak a kapcsolatainkról szól. Tamera egyszerre ökológiai, politikai, gazdasági közösség is, fő szervezői hosszú évek óta járják a világot, és hirdetik a békés társadalom alapjait. Mert ők is már jó régen rájöttek, hogy a világ bázisa rohad, a fő ok persze a magunkkal való megromlott kapcsolat, a valódi, minden támasz nélküli Énnel való szövetség felbomlása, melynek már csak következménye az, hogy betegek az emberi kapcsolataink is.
Mindennek pedig a legfőbb oka, hogy nem beszélünk, magunkkal sem, de a társainkkal sem. Vagyis azt még igen, mert ennyire zajos talán még sosem volt a világ, de nem beszélünk tényleg, igazán, nem mondunk ki mindent. Elhallgatunk, sőt, ha kell hazudunk is. Hogy lealjasítottuk a szó, mellyel elképzelt istenünk világokat teremtett
A legutóbbi három találkozásom ment azon tönkre, hogy nem tudtam szóra bírni a férfit, mert negyven, sőt ötvenéves kor és afelett még mindig nem tudott beszélni. Vagyis, amit mondott, annak nem volt fedezete a valóságban, nem volt fajsúlya. Piti, kínos kis ügyek ezek, barátnők, vágyak eltitkolása, gusztustalan, világi stiklik, én szégyellem magam. De nem akarom bántani a férfit, az ember, az, aki ilyen.
Szóval hadd nyomatékosítsam, amikor poliamoriáról beszélek, elsősorban kapcsolatainkban lévő beszéd megtisztítására utalok, a szókimondásra, arra a tényre, hogy a szeretőnk, a házastársunk is egy álruhás isten, akit nem csaphatunk be. Ne féltsük a másikat az igazságtól. Honnan ez a mérhetetlen arrogancia, hogy azt hisszük, ne bírná el azt.
Fel kéne már fogni, itt, ahol egy testbe bezárva kell végigkínlódnunk jó pár évtizedet, – és most hagyjanak a “boldogok”, hogy túltolom a fájdalommal – egyetlen egy esélyünk van önnön szívünk valódiságát megpillantani, és az a másik tekintete. A semmi – aki a minden az összes jelenség mögött – nem fog tudni kinézni egy kutyából, sem a folyóból, sem a hegyből.
Az embernek emberre van szüksége, hogy meglássa istent, mert a szemnek, tükör kell ahhoz, hogy meglássa magát.
Egyedül nem megy, hiába zarándoklat, meditáció, önsanyargatás, ima, mindenféle spirituális machináció.
Embernek ember az istene.