Tudom, tudom, hogy minden perc kukába dobott, melyet nem a teljes önátadásra szentelünk a szívünk mélyén lakó ismeretlen felé. Tudom, hogy értelme itt még a legmagasztosabb, legáttetszőbb, legszubtilisabb pillanatoknak sincs, mert minden, amiről tudunk, amiről tapasztalattal bírunk, az velünk együtt elmúlik, elfoszlik. Verem is a falba rendesen a fejem, hogy léteznek perceim, melyeket kevesebbel töltök ki, mint az önfeladás, az önátadás. Őrület, szégyen és borzalom ez.
De olyan mélyen vagyok beletagozódva én is a testbe, az anyagba, a személyes énbe, hogy igenis önmagam felett is lángpallóssal kell álljak, hogy lekaszaboljam magamról a felesleget, és a teljes meztelenség elviselhetetlenségében már csak hazavágyjak, mert előtte csak elkápráztatom magam.
A Cédrus – mely most már magányos is lóg a pécsi képtár falán – mert húgocskáját, a zarándoklatot felvitték a Nemzeti Galériába, emlékeztető, tükör, melybe belenézve először is megnézhetjük, mi az, hogy magyar. Ami pont ilyen, a díszeitől megfosztott, megsebzett, de mégis tartással a semmibe néző létező.
Igen, a Magányos Cédrus nekem a népem esszenciájának, bázisának tükörképe, a sokat szenvedett de magát se nem jóléttel, se semmilyen világi ígérettel lefedni nem tudó önmaga felé irányuló áhítat. És ilyen vagyok én, ha végre egyetlen pillanatra leteszem a nevem, a címem, a nem létező rangjaim, és amikor már csak a sebeim maradnak az utolsó az énemre emlékeztető díszeim.
Igen, a Magányos Cédrus önnön szakadékunk szélére taszajtott énünk tükörképe, akitől megint nagyon nehéz volt eljönnöm. Az életmű egyértelmű csúcsteljesítménye, melyhez képest az összes kép csak előkészület.
Sajnos Pécsen nincsenek kiállítási székek, a Cédrus előtt meg állni nekem elég szédítő, a legszívesebben egy ágyat tennék elé, és végre nem jönnék el többé a tükör elől, melyben végre látom önmagam.
Mennyire nincs tisztában a kiállítási tereket rendező, hogy azt hiszi képet állva nézünk..Jajistenem, ölelni is fárasztó egy ponton túl állva, nem?