Óriási kérdés, mit tegyünk az ellenünk elkövetett igazságtalanság ellen? Kenyérrel dobjunk-e vissza ott, ahol kővel hajigáltak? Egyáltalán történt-e bárminemű változás a jézusi tanítások óta, hatott-e az istenfiú a világra? Vagy éppen ellenkezőleg, egyre mélyebbre süllyedünk egoista posványainkba?
Látszólag nem változott itt semmi, sőt, mára a világ készen áll a pusztulásra, ám azon kevesek kiválasztottak, akik tényleg hallják az Igét, tudják, a változás nem látványos, a krisztusi birodalom nem a világban terebélyesedik ki, hanem láthatatlanul az emberi szívekben, aminek “gyümölcsét” egyáltalán nem biztos, hogy ebben az életben szüreteljük. De hát a valódi birodalmunk jóval nagyobb, mint az életünk.
Artimisia Gentiscellinek bőven lett volna oka a bosszúra, tanára Tassi iskolaévei alatt megerőszakolta, és amikor a nő bíróság elé vitte az ügyet, ráadásul még ellene is fordították azt, és prostitúcióval vádolták Artemisiát, Tassi bűne megtorolatlan maradt.
S amit a festőnő nem ért el az életben – semmilyen módon nem tudta megtorolni Tassin az ellene elkövetett bűnöket – azt végül a vásznon hajtotta végre. Egy sokkal erősebb fegyverhez nyúlt, és mikor Holofernesszé személyesítette meg Tassit, akkor nem a testen, hanem annak lényegét fejezte le.
Afféle festői vuduzást hajtott végre Tassin, olyan műveletet, aminek sebei nem biztos, hogy látszódnak az életben. Tényleges elégtételre ritkán számíthatunk, de a művészettel igenis átnyúlhatunk a másik leglényegébe, és ott ítélőbírók lehetünk felette.
Úgy tűnik, szabad akaratunk okán jogunk van hatni történeteinkre. Pedig dehogy van. A szabad akarat az óvodások kirakós játéka, itt még egy levél sem esett le önálló akarattal. A “bennünk élő isten” az, aki akarattal bír, mi meg, akik a személyiség burkai között bujdokolunk isteni lényünk elől hozzá képest valójában nem is létezünk. Amit isten megírt, az megtörténik, Tassi igazságtalanságának meg kellett esnie, hogy Artemisia meg tudja festeni hatalmas erejű műveit, hogy azokkal szolgáltasson igazságot. Így ne csak az emberi lényt, egy Tassit ítéljenek el, hanem annak esszenciáját. A nő felett hatalmaskodó férfi, a patriarchátus leverése az, amit Artemisia megfestett. És még akkor is, ha győzelmének nyoma sincs ebben a világban, attól az a győzelem még létezik, sőt csak az létezik igazán.