Az egyes alkotások az őket elkészítők a munka során beléjük égetett erő, energia megtestesítői. Tehát a kép, a szobor előtt állva az alkotó szándéka süt le ránk. Milyen mély volt az odaadása alkotás közben, egyáltalán mennyire volt őszinte annak kapcsán, amiről szólni kívánt. Miért is alkotott? Létszükséglet volt számára a festés, a túlélésért folytatott harc ismérve a mű, a létezés elviselésének egyetlen orvossága, vagy csak szórakoztatni akart, szépelegni. Fali díszt akart tenni a kanapé alá, aminek színben passzolnia kellett a szőnyeghez is?
A műveket az időben elhelyezve kell vizsgálni. Ha ma valaki impresszionista jellegű képet festene, nem lennék annyira elámulva, kicsit talán émelyegnék is a szépségtől.
A szép, a harmonikus nekem mindig is kevés, mert csak a dolgok egyik felét érinti, akarattal szakítja le a látványról a nehezet. Elbújik, megúszásra játszik kicsit. Számomra az érdekes, súlyos, engem megszólító művészet az, ami rettentő témákhoz ér, mert igen, ittlétünk rettentő tény, és ennek mentén ad válaszokat. Vagy ha azt nem is, legalább kérdez, és a kérdésével kilő minket a semmibe..
Viszont a 19. században impresszionistának lenni életveszélyes volt, el sem tudjuk képzelni a művekben az érzésekre, behatásokra reflektáló alkotók mekkora erővel mentek szembe. Egy egész emberi történelmet fordítottak teljesen más irányba azzal, hogy hirtelen teret és lehetőséget adtak az énnek, akinek onnantól számítottak az érzései, aki hirtelen több lett, mint egy a világot a fotórealizmus pontosságával, az egyházat, az uralkodói kasztot, a korszellem látásmódját kiszolgáló kéz.
Veszélyes mozdulat volt ez azért is, mert az impresszionisták voltak az elsők, akik tényleg trónra ültették az ént, aki eddig nem számított. Eddig isten volt az úr, senkit nem érdekelt a személy.
Az impresszionizmusban a közmegegyezés szerint nagy hatású remekműveket látunk, melyek közelében csodálatos megpihenni, és elhinni kicsit, hogy az élet szép, de tulajdonképpen ezek a művek a zuhanás, a végső pusztulás előhírnökei voltak. Mert tényleg hatásunkra kezdett el a személyes én is létjogosultságot kapni. És az én a huszadik századba belépve lassan, de biztosan teljhatalmat kapott, a művészet pedig ehhez rajzol vázlatot. (igen, a művészet egy kicsit korábban mindig jelzi, mi fog történni az emberiség sorsában, ezért annyira aggasztó számomra a modern múzeum..)
Ennek a következménye az, amit ma tapasztalunk, az egész világ az éntől hangos, akiről mára kiderült milyen mérhetetlen beteg. Milyen felmenői traumák hordozója, és az, talán a személy szintjén nincs is egy önálló lépése sem, mert a hangját az anyjától, a mozdulatait az apjától, a nagyanyjától, ükapjától örökölte.. Mára kiderült, hogy ez az én valójában nem is létezik, hanem a múlt hordaléknak következménye, amitől soha nem szabadulhat meg.
És mára őrült iramú “gyógyítás” kezdődött, mert ez a trónra ültetett én isten nélkül aligha bírja már uralkodói pozícióját, és lassan – mert borderline-os, adhd-s, pszichopata, bipoláris, autista – nem bírja tovább. Segítségükre pedig felsorakozott egy egész családállítós, terapeutás, lélekgyógyászos hadsereg, eszement javításban vagyunk. Lassan nem ismerek olyan embert, akinek ne lenne valami papírja arról, hol és miért beteg. Lassan itt mindenki házi barkács pszichológus lett, és megoldásokat eszkábál a trónra ültetett én életben tartására.
Nem tudom leírni, mennyire elszomorít ez egész..Pedig jómagam is évtizedek óta a saját művészeti eszközeimmel próbálom lemosni magamról a gyalázatot, magyarul önterápián vagyok, de nem látom a végét, mert hiába pucolom meg az emeleti szoba ablakait, az alagsoriak, mire kész leszek fent, újra bepiszkolódnak, és kezdhetem elölről az egészet.
De leszögezem, nem fogok meggyógyulni, mint személy, sőt, ahogy öregszem a rigolyák, a berögződések miatt egyre nehezebb lesz velem. Csak ha letolom az ént a trónról, jöhet meg a változás.
A festészetemmel ezt az utat vázlatolom elő. Igen, minden változás a művészetben kezdődik.