sétafüggő vagyok, nem nevezném gyaloglásnak, sem edzésnek, csak bandukolok, de azt viszont, ha tehetem, mindennap. Ha valami miatt kiesik egy nap, jönnek az elvonási tünetek. A futás nekem sok, nem sikerült “feledzenem” magam a szintjére, de a sétához évtizedek óta hű vagyok. 99%-ban egyedül szeretek elindulni, mint ahogy moziba menni, aludni és lakni is. De úgy megérzésre szoktam “sétapartnereket” választani, virtuálisan. Igen, jó ideje az éteri barátságaim is ugyanolyan értékűek, mint a fizikaik, szerintem, már bőven abban a korban vagyok, hogy érdemes lebontanom magamban túlhon és e világ között átjárót, így nagyobb a választékom, ha éppen mégsem akarok egyedül lenni séta közben. Na meg a halottakat valahogy könnyebb elérni, mint az élőket sokszor..
Tegnap Simone Weil jött velem, ilyenkor széles vásznúra vetítem magam elé a lényét, és hagyom, hadd meséljen nekem. Mint háttér, hallgatok róla valami előadást, általában németül, hogy gyakoroljak, és közben hagyom, hogy mind nagyobbként fedje fel magát előttem a horizonton.
Simone Weil mellett ezzel a nyavalyás érzékenységemmel, önféltésemmel, megúszásra játszó attitűddel rendkívül szégyellem magam. Ő az, aki nem párnák között, nyugodt szobából írta filozófiai eszmefuttatásait, hanem testközelből.
Simone Weill mellett az ember csak pironkodni és szemet lesütni tud. Mert ilyen az, aki tényleg istenért él, és nem csak mondja, aki tényleg beáldozza érte a testet, mert számára nem számít semmi abból, ami megjelenik és elmúlik.
Simone Weil testet öltött tanító volt, aki mozdulataival az igazság felé mutatott.
Tegnap óta végtelenre állítottam ezt a jelenetet a benső mozimban, amikor is Simone Assisiba érve nem tudott mást tenni, mint térdre rogyni. Számomra ez a mozdulat az ő legfőbb tanítása.
Minden kínja, keserve ellenére rendkívül gyönyörű, szerencsés élet az övé. Sophie Scholl mellett ő másik fényességes csillagom, akit tegnap nappali fénynél is láttam, és aki most, hogy vele sétáltam, egy ideig még biztos, hogy mint szellem, erőteljesebben jelen lesz velem.