A művészetben bekövetkező változások előre jelzik a világ átalakulásait. Így aki alkot, az erőnek erejével hathat a társadalmi alakulásokra, azzal, ha a valóság irányába, minden világi hazugságon túlra hatol a műveivel. A képnek, a szobornak, a zeneműnek képessé kell válni arra, hogy lemossa a gyalázatot, ami nem más, mint kettőt hazudni ott, ahol egy sincs, vagyis jelenségvilágot hazudni isteni helyett.
A művészet célja az eredeti szívvel látás, az érzékelés visszaállítása. Vagy talán megteremtése, mert ki tudja, Ádámék ott az elején bírtak-e ezen képességgel?
Nem látok a történelem elejére, dehogy, éppen csak talán pár évszázadot, így affelé in medias res-ként a tizennyolcadik század elejéig megyek csak vissza.
Pár napja arról írtam, hogy az impresszionizmus volt az a lepke-szárnyverés, melynek tornádóvá terebélyesedett hatása végül ránk hozta azt az óriási változást, aminek a végső következménye a huszadik század kataklizmája lett. A vége. A vége. A vége. A vége.
Csak ismételem azt, amit sokszor kimondtak előttem, hogy Ausschwitz után vége van a világnak, azóta valami félálomban botorkálunk a romok között, és hisszük azt, hogy élünk.1950-ben az utolsó nagy Mester is elhagyta a Földet, vége van itt már régen mindennek.
A tizenkilencedik század eleje a vége előtti nagy feléledés volt, a haldokló emberiség utolsó nagy felegyenesedése. A hirtelen „impresszionistául” kiáltó művészet a festő, az ember tapasztalatainak öntőtégelye lett, végre megjelenhettek a személyes impressziók – egy naplemente, a vonat füstje induláskor.. – melyek lesodorták az évszázadokon keresztül uralkodó szentcsaládot, a csatajeleneteket, a főúri megbízások realista ábrázolásait a vászonról. Egy gyönyörűséges időszak lehetett ez, egy utolsó nagy remény, míg az impresszionizmustól eljutottunk a szupermodern festészethez. Míg aztán az amerikai expresszionizmus apró morzsáira törte a festészetet, ahonnan egyszerűen már a művészetben sincs tovább.
Persze azóta is vannak festők, küzdünk itt a jégen kapálózva, de alapvetően minden elkészült már. Mint ahogy vége van az emberiségnek is, “kész” vagyunk, és ez nem pesszimizmus a részemről, inkább egy felszabadító tény, hogy végre eljutottunk ide, hogy belátjuk – már aki – ezt a személyt hiába toldozgatjuk-foldozgatjuk tovább, vagy éppen törjük darabjaira absztrakt expresszionistául, számunkra befellegzett.
Ami a pszichológia területén történik pontosan ugyanaz, mint amit a festészetben látunk. Míg a művészet a kubizmustól kiindulva eljutott a látvány apró miszlikre töréséig, addig a lélekgyógyászat ugyanezt tette ez emberi lélekkel. Nagyító alá tette a személyt, és részeire bontotta, melynek következtében ahelyett, hogy meggyógyultunk volna, mára inkább mindenkinek van valami pszichológiai, pszichiátriai kórisméje, minimum adhs-s, autista, borderline-os vagy nárcisztikus. A végletekig bontottuk le részecskéire a személyt, de istent nem találtunk, csak egy beteg ént.
Istent meg kiírtuk a történetből, ő egy ideje nem kap itt szerepet. Ez a mai, itt a történelem után, a trónon pöffeszkedő személyes én korszaka, amiről a pszichológiai diagnózisaink, a gomba módra szaporodó kócsok, terapeuták, lélekgyógyászok kórusa énekel kánonban.
Ha hagytam volna magam, nekem is lenne már öt ilyen papírom, és hagynám, hogy a saját trónon pöffeszkedő énem, mely lenyomta onnan istent, a gyógyulásában reménykedjen.
Dehogy reménykedek, fából úgysem lesz vaskarika, a személyes én sosem lesz teljes, ő a betegség maga. Ezzel együtt kell tudni élni, egyenes derékkal kihordani magam a halálig.
Nekem egy tervem maradt itt a végére, a történelem utánra. Mert ami innentől megesik az emberrel szerintem rég nem számít, minden de minden megtörtént itt.
Egy valami kivételével.
De erről csak hallgatni tudok. És remélem, egyre többen halljuk egymást ebben a csendben.