A poliamoriának keresztelt, többeket etikusan, mély érzésekkel maga körül bíró kapcsolódási rendszerbe, azt hiszem elsősorban az vitt bele, hogy már egész kislány korom óta nem tudtam hazudni. Nem értettem a logikáját, az értelmét annak, hogy miért is állítsak mást, mint, ami történik. A másik ember helyén az elejétől fogva egy álruhás istent láttam, akit egyszerűen nem tudtam becsapni.
Aztán lassan egy picikét eltanultam én is azt, amit a világ kínált, és ennek mentén egyszer-kétszer én is állítottam valótlanságot, és főként a párkapcsolataimban. De olyan borzasztóan, azt hiszem, ritkán éreztem magam, mint akkor. A legeslegsúlyosabb eset az esküvőnk előtt történt, mikor is máskor, amit aztán csak évekkel később mertem bevallani. Emlékszem, rá sem mertem nézni a férjemre, olyan mérhetetlenül szégyelltem magam, mikor elmeséltem, kivel hol és mit csináltam. Ám azt tudom, hogy az élet sokszorosan megbüntetett ezért, azt a pokoli fájdalmat, amit egy ébrenlétben átélni kényszerült, rákot megelőző állapotú műtétnél kellett elszenvednem, ennek a számlájára írok.
Isten nem bottal ver, nincs igazságtalanság, csak mi vagyunk olykor mérhetetlenül, aljasul hazugok és elhallgatósak. Mert felfújt énünk akkorának képzeli magát, hogy azt hiszi, a másik kevesebb nálunk, és nem bírja el az igazságot.
amikor még evidens, hogy nem hazudunk
Igen, annak mentén, hogy ne bántsuk meg azt, akit szeretünk, összevissza hazugsággal maszatoljuk egymást. Undorítóak vagyunk emberek.
Ebből akartam megszabadulni “poliamorként”, mert beláttam, az egyenes beszéd a párkapcsolatban egyszerűen szétrepeszti a monogámia falait. Ha tényleg bevalljuk azt, amit olykor érzünk, mert emberi lények vagyunk, egyből kiesünk e szent rendszerből, ahol csak kizárólagosan egyet szerethetünk.
Nem, nem összevissza kéjelegni akartam, dehogy, amúgy is elég speciális a kapcsolatom a testiséggel, szóval a szexus lenne az első ,amiért lemondanék egy összpoliamor világért, és akkor egyszer és mindenkorra a szaporodás végére is érnénk..de ilyen messze nem megyek el most még.
“Csak” szókimondásra, etikusságra, a másikban az isteni minőségét látva, vele őszinteségre vágytam.
Mérhetetlenül egyszerű ez. Mérhetetlenül egyszerű vagyok.
Lassan ötvenévesen ott tartok, mint ötéves, ismét nem tudok hazudni, elhallgatóst játszani azzal, akit szeretek, mert ha ezt tenném, úgy érezném, nem őt, a személyt, hanem a benne lakó valódi csapom be, aki az én valóságom is.
Csináljátok, légy szíves, utánam, hogy találkozni tudjunk. Mert a monogámia zárt rendszerében nem foguk tudni, mert abban nem lehetünk szabadok, ott szerepelnünk kell élethossziglan.
