William Turner festészete úgy kapcsolódik az impresszionizmushoz, mint Hilma av Klint képei az absztrakt festészethez. Szóval, hogy nagyjából a semmiből – amúgy is honnan máshonnan – a korábbi évek művészetéből nem következve, megszületett egy egyetlen angol festőhöz köthető alkotói irányzat, melyet akkor még csak impresszionistának sem hívtak. Feltűnt valaki a színen, aki hirtelen tolta félre a korábbi évszázadok izmusait, korát jóval meghaladó stílusban, érzésekkel alkotott, és talán elsőként és igazán kiáltott énként, szabadon, és így magára maradva. Szóval kétségbeesésében a vásznon.
Persze az amúgy naplementéket, tengerpartokat ábrázoló Turner- művekből első ránézésre nem biztos, hogy alkotói segélykiáltásra gondolnánk, ám ezen a művén a festő végre nyilvánvalóvá, láthatóvá is tette azt, – hogy hiába süt száz ágra a nap, vagy bukik épp alá, varázslatos színeket maga köré festve, szóval, hogy hiába élünk isteni díszletek között, mégis – órási bajban vagyunk.
Méghozzá azért, mert az évszázadok óta szigorú hatalmi bázis alá besorolt festő váratlan noha addig elhitte, hogy egy fentről irányított hatalom szolgalelkű piktora, hirtelen ráébredt az önállóságára, és arra, ha az életben nem is – hisz sorsának eseményei alá van vetve – de a vászon előtt ülve szabad. És ezzel rémisztő felelősség jár. Lényegében azt fest a vászonra, amit akar, amit nem szégyell, a hatalmas ég üres felette, nincs ki rácsapjon a kezére, ha épp nem egy újabb Szűz Máriát ábrázol. Ám annak, amit alkot meglesznek a következményei, mert a művészet lényegében vázlatrajzot készít a történelem elé..
William Turner önarckép
Ezen a ponton született az amúgy a kor egyik botránytémájának, a még mindig létező rabszolgatartó társadalom rémuralmának és következményeinek ábrázolása.
Előzetes ismeret nélkül aligha sejtenénk, a vízben a szerencsétleneket fogva tartó láncok mellett, ég felé kiáltó kezet látszódnak.
De nem is a témán akarok keseregni, pedig lenne min, hanem azon a festői énen, aki kiszabadulva az évszázadokon keresztül rendelésre készült művek rabigájából “megszabadult”. És jajnekem, mit fog kezdeni ezzel a szabadsággal?
Érett-e már erre?
A válasz a huszonegyedik század elejére már egyértelmű.