(verbális illusztráció a bajkál-tavi ördögös képhez)
Ma megint megkaptam az alapvető kérdést, hogy miért nem elég nekem egy ember, mit nyomatom a poliamoriát, hisz micsoda bonyodalmakba bocsátkozom ezzel?
A poliamoria nem bonyolult, csak mi vagyunk azok, ha hazudunk.
Ha a nulladik perctől őszinték vagyunk, és a másik emberben álruhás istent látunk, aki előtt egészében felfedjük magunkat, akkor ez a probléma fel sem merül, mert akkor a másikkal lenni nem folyamatos szereplés, amiben elfáradunk, hanem az önnönvalónkkal való együttlét.
Sokat és nagyon szenvedek poliamorként, pedig tényleg nem kérek sokat, csak azt, hogy tartsuk már be az alapszabályait, melyek szerint csak akkor beszélhetünk poliamor kapcsolódásról, ha az közös beleegyezéssel köttetett, ha a férjem barátnője tud arról, hogy létezek, és ennek tudatában van vele. Természetesen ezután következnének a haladó szintű fokozatok, mint például az, hogy együtt ünnepeljük azt, hogy ugyanazt a férfit szeretjük, és ezen a ponton még az sem lenne kizárt, ha ezen közös imádatban, mi nők is egymásba szeretünk. Amihez egyáltalán nem kell testi kapcsolat, nem kell leszbikusnak lenni. Olyan sokszor írtam, a szerelem nem is tud a testekről, a szexus a tomboló test kívánsága, akit ki kell elégítenünk.
Éppen verem a fejemet a falba, és nem tudom, hogy mosom le magamról a gyalázatot, amit én kentem magamra. Végre egyértelmű, én, én, ez a mindenek felett pöffeszkedő, öntelt kis én miatt szenvedek.
Még a télen szerelmes lettem, nagyon és igazán, ez így ebben a formában ritkán fordul elő. Évek óta készülök a szerelemre, jó pár alakzatra rávetítettem már azon benső/külső, isten tudja, honnan felbukkanó gyönyörűségem, melynek közelébe érve megszakad a szívem. Tudom, a szerelem én vagyok, minden ismeretemen és jelenségemen túl, itt ahol véget ér bennem a személy. Emlékeztetőül felületekre van szükségem, hogy látva lássam magam, és hódolni tudjak azelőtt, amit fel nem foghatok.
Általában egyedül szoktam maradni az érzéssel, mert vagy túl vékony, öreg, túl okos, túl buta, túl nagyszájú, túl, túl akármi vagyok, vagy éppen az ellenkezője, kevés, rettentő kevéske. A lényeg, egymagam szoktam a másikon felcsillanó gyönyörűséget csodálni, és valamelyest meg is szoktam ezt, hogy ezen a szerelmi hőfokon ez az ember sorsa.
De most kivétel történt, a jelenség – melynek formáit vetítővászonként használtam – valami hiba vagy éppen szerencse okán, nem tudom, mi ez – de ugyanígy érzett, mint én, és szenvedélyes szépséges táncba kezdtünk a szerelem körül, amiről rögvest az elején megállapodtunk, hogy egyikünké sem. Ám ő az, akit fel kell vállalnunk, érte mindent ki kell bírnunk, mert ő az egyedül valós ebben az életben.
Én a nulladik percben nyilvánvalóvá tettem, hogy számomra az emberi kapcsolódások kizárólag etikus formában működhetnek, ez azt jelenti, szívünk más választottjainak is tudnia kell a szerelmünkről, és csakis az ő beleegyezésükkel hatolhatunk közelebb és közelebb ahhoz a gyönyörűséghez, melybe bele fogunk halni.
A férjem az első, akinek erről beszélek, majd a fiam, aki már felnőtt ember, és utána rögvest megosztom e szépséges hírt azon mellettem lévő férfiakkal, akik egy megmagyarázhatatlan, de mégis szerelmes viszonyban vagyok, egy olyanfajta történetben, ami nem manifesztálódik a mindennapokban, de van. És ugyanezt várom a másik embertől is, aki a szavak szintjén elfogadta ezt a modellt, és nagyon is üdvözölte, mert szenvedett már éppen eleget hazug kapcsolatok miatt.
Hónapok óta forrongunk és fájunk és imádunk és égünk, a Napot táncoljuk körbe és körbe, és a baj, hogy még mindig elhisszük azt, hogy emberi lények vagyunk, mert ebben a formában szenvedés lesz szerelmetes halálunk.
Én az engem ért, minden egyéb érzelmi rezzenésről beszámolok, és egyre inkább látom, a más férfiak iránt érzett párhuzamos vágyaim miként tudom e bázisnak hitt kapcsolatba belevezetni. Csak hát elfelejtem hogy megint a saját mozimban élek, és a világtól aligha várhatok el hasonló szintű transzparenciát.
Röviden és velősen undorodom magamtól, mert noha tudtam, hogy a másik oldalon is van egy másik szereplő, magyarul a szerelmemnek is van egy afféle élettárs-szerűsége, aki épp azért van a háttérben, mert egy másik kontinensen lakik, és ugye így könnyű hazudozni. Undorodom magamtól, mert noha tudtam róla, de ebben az őrjítő egymásra találásban nem vettem komolyan az ő szerepét, és úgy kapcsolódtam egy férfihez, hogy ezt előbb nem egyeztettem az ő párhuzamos kapcsolatával. Valahogy alapnak vettem, hogy ez ő megtette, hogy ez számára is evidencia. Én sem soroltam fel, mikor meséltem a daninakpetinakgáborral róla. De nem mentegetem magam.
Szar alak vagyok, mert lényegében ezzel egy megcsaláshoz asszisztálok. És ami még nagyobb botrány, azzal, hogy letagadnak, nem vagyok, vagyis inkább hazugság vagyok.
Undorító mindenki, aki elhallgatja, letagadja, elhazudja, ha beleszeret valakibe, és az is, aki ebben támogatja, így ezen a ponton én is. Itt nincs mentség.
Poliamoriában addig nem ölelünk, míg a kapcsolatban lévő többiek ebbe nem adták beleegyezésüket.
És hogyan is várhatnám el a másik embertől azt, hogy betartsa a poliamoria szabályait, ha én is megszegem azokat.